Isten szeretetétől lángoló év

Benoist de Sinety atya, a lille-i Szent Eubert egyházközség plébánosa azt kívánja, hogy elfáradt Egyházunk szabadítsa ki siralmainak hamvai alól az Isten szeretetének zsarátnokát.

Milyen szép a mosolyuk ezeknek a fiataloknak, akiknek képe díszíti azt a falat, amely előtt e sorokat papírra vetem, barátaim otthonában, akik néhány nap pihenésre vendégül látnak. Fényképek esküvőről, vidám barátságokról, viszonzott szerelmekről, életreszóló ígéretekről és az átélt ünnepek boldogságáról: megannyi tanújele a világ szépségének, amikor azt átjárja az élet. Egy ikon pecsételi meg ennek ígéretét, amelyen Mária karjában tartja Gyermekét, orcáját orcájához simítva. Az álarc lehullt, a kezek és a testek összekapcsolódnak: csak a szövetségért teremtettünk. Mit is kívánjunk, miben reménykedjünk az új év kezdetén?

Az Egyház elfáradt

Martini bíboros, Milánó hajdani érseke élete alkonyán adott egy utolsó interjút a Corriere della Sera c. olasz napilapnak. A tónus olyan igazság hangja volt, amely nem egy püspököt megköhögtetett: az idős jezsuita nem fogta vissza magát és nem kertelt. Az, aki Európa legnagyobb egyházmegyéjének volt lelkipásztora, akinek az evangelizációs kezdeményezéseit másolták és utánozták, először is egy olyan egyszerű megállapítást tesz, amelyet még nagyobb súllyal ismételhetnénk meg most, tíz év elteltével.

A jóléti Európában és Amerikában elfáradt az Egyház. Kultúránk megöregedett, templomaink nagyok, vallási épületeink üresek, az Egyház apparátusa egyre bürokratikusabbá vált, rítusaink és öltözeteink dagályosan díszesek. Ezek a dolgok vajon kifejezik azt, amik ma vagyunk? A jólét nyomaszt. Ott találjuk magunkat, mint a gazdag ifjú, akik szomorúan elment, amikor Jézus hívta, hogy tanítványává tegye.

Mit is kívánhatnánk tehát elfáradt Egyházunknak Franciaországban és Európában, ha nem azt, hogy hagyjon fel a saját maga feletti siránkozással és azzal, hogy bajaiért a rendetlenségben a szekularizációt, a kormányokat, a sajtót, a különféle és sokszínű lobbikat teszi felelőssé … És szedje össze magát és találjon vissza ahhoz, ami a létezésének célját adja: az Evangélium hirdetéséhez.

Emberek, akik lángolnak

Nem válhatunk olyan bőgőmasina gyerekekké, akik állandóan vádló ujjal mutogatnak mindenféle ellenségekre, nekik tulajdonítva a saját gyengeségeik miatti felelősséget. Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában üldözik a keresztényeket és rosszul bánnak velük, ennek ellenére terjed az Örömhír. A mi problémánk nem annyira az, hogy ellenségeink lennének: a tanítvány hogyan is állíthatná, hogy a Mester felett áll? A mi problémánk annak tudható be, hogy saját félelmeink megbénítanak minket, és csak nagyon nehezen fogadtuk el azt, hogy az Egyház katolikus, azaz egyetemes, amiért forrását máshol is megtalálhatja, nem csak Európában. Kétségtelenül némileg híjával vagyunk annak az alázatosságnak, amely elengedhetetlen bármely missziós kezdeményezés hitelesítéséhez, amikor javíthatatlanul elutasítjuk, hogy megkérdőjelezzük intézményeink működését és azt a módot, ahogyan magunkat a világ számára megjelenítjük, mintha a világnak kellene alkalmazkodnia hozzánk…

Váljanak a célkitűzéseink előtt felragyogó életígéretek a jövőbeli küldetéseink csíráivá 

Sokan Carlo-Maria Martini bíborosnak az újságíróval folytatott hosszú párbeszédét olyan szövegnek látták, amelyből egy másik bíboros gondolkodása is táplálkozott, azé az argentin bíborosé, aki néhány hónappal később Ferenc pápa lett. A szöveg így folytatódott:

Tudom, nem könnyű az embernek mindent maga mögött hagyni. De nem tudnánk legalább megpróbálni olyan embereket keresni, akik szabadok és közelebb állnak felebarátaikhoz? Olyanokat, mint például Mgr Romero és a salvadori jezsuita mártírok? Hol vannak nálunk azok a hősök, akikből ihletet meríthetnénk? […] Hogyan tudnánk kiszabadítani a zsarátnokot a rárakódott hamu alól úgy, hogy újraélesszük a szeretet lángját? […] Szembesülnünk kell azokkal az emberekkel, akik lángolnak, hogy a lélek mindenüvé ki tudjon terjedni. (Cardinal Martini, «L’ultima intervista», Corriere della Sera, 1/9/2012).

Engedjük magunkban fellobbanni a lángot

A beköszönő új évre (és az azt követőkre) csak azt remélhetjük, hogy a Lélek ébressze fel a férfiakban és nőkben azt a vágyat, hogy hevesen lángra lobbanjanak Isten szeretetétől. Könyörögjünk azért is, hogy képesek legyünk felismerni őket, és el tudjuk fogadni, hogy bennünk is fellobbanjon a láng. Annak érdekében, hogy a hamu, amivel olyan vastagon befedjük magunkat, miközben siránkozunk a világ irántunk tanúsított gonoszsága miatt, ne fojtsa el visszafordíthatatlanul ezt a zsarátnokot, amely mindössze arra vágyik, hogy melege és lángja tovaterjedjen. És hogy a célkitűzéseink előtt felragyogó életígéretek váljanak jövőbeli küldetéseink csíráivá. Akkor a 2022-es év Európa számára is szent év lesz.

Írta: Benoist de Sinety atya
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia