Córdobai Szent Eulogius: a vértanúk oltalmazója – Szentek élete

Córdobai Szent Eulogius – püspök, vértanú

+ Córdoba, 859. március 11.

         A 8. század eleje óta a Pireneusi-félsziget az arabok kezében volt, a nép tömegesen tért át a muszlim hitre. Asturiában azonban volt egy kis keresztény ország, mely szembeszegült az iszlám rohamával, s a hitehagyók mellett egy kisebbség, a mozarabok szilárdan kitartottak keresztény hitük mellett. Szent II. Alfonz (792-842) és III. Alfonz (866-910) vezetésével ez a kis ország a 9. században olykor még ellentámadásba is lendült, bár ellenfelét sem kiszorítani, sem döntően megverni nem tudta.

         Az arabok keresztényellenes politikájával kapcsolatban el kell mondani, hogy Spanyolországban – annak érdekében, hogy a keresztényeket ne hajszolják tömeges, nyílt felkelésbe – bizonyos türelmet tanúsítottak keresztény alattvalóikkal szemben. A keresztények egyházi és polgári törvényeik szerint éltek elkülönített lakónegyedekben, jogvédelmet élveztek, s ezért adót fizettek. A kereszténység azonban kiszorult a nyilvánosságból, magánterületre korlátozódott, s helyébe az iszlám lépett a vallásgyakorlás államilag hivatalos formájaként.

         A 9. században azután kifejezett keresztényüldözésekre is sor került. E század gyermeke Eulogius. Córdoba egyik legelőkelőbb családjának fiaként Szent Zoilus templomának szolgálatában nőtt föl. Már fiatalemberként rendkívüli érdeklődést tanúsított a Szentírás és az egyházatyák iránt. Már ebben az időben kibontakozott szerénysége, alázatossága és együttérzése. Miután diákonussá, majd pappá szentelték, egy ideig Córdobában tanított. Papoknak és hívőknek egyaránt mintaképe volt önmegtartóztatásban, jámborságban és aszkézisben. A világi papok között is szerzetes módjára élt, időről időre visszavonult egy kolostorba, „hogy az erény megszerzéséért végzett gyakorlatait ne csorbítsák a világi gondok”.

         850 körül II. Abderrahman ediktumot adott ki a keresztények ellen. S amint ez lenni szokott, a megfélemlítettek mellett volt sok keresztény, akit a rendelkezés nyilvános, bíró előtt tett hitvallásra indított. Abderrahman az andalúziai püspök, Reccafred segítségét akarta fölhasználni, hogy a keresztényeket visszatartsa a nyilvános hitvallástól. Reccafred püspök ugyanis elvitatta a vértanúság méltóságát azoktól, akik magatartásukkal kifejezetten a vértanúságra pályáztak. Az uralkodó parancsára Eulogiust fogságba vettette, mert vértanúságra buzdított; de vele együtt börtönbe ment sok, hitében erős híve is.

         Eulogius kitartással és erős lélekkel viselte el kemény sorsát. „Egyesült benne Jeromos szigorúsága, Ágoston szerénysége, Ambrus szelídsége, Gergely türelme a tévelygők eligazításában, az elesettek támogatásában, a hatalmasok kérlelésében, a borzalmak elviselésében; mindenben csodálatos sokoldalúságot mutatott.”

         Amikor elengedték börtönéből, megszerkesztett egy intelmet, mellyel két vértanúszüzet, Flórát és Máriát állhatatosságra és a vértanúságra bátorított. E művében megragadó tanúságot tesz a szorongatásaikról, s egyben minden szenvedés kegyelmi teljességéről is: „Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus megjutalmaz majd minket a mennyben, mert az ő nevéért viseljük el a láncokat és kínzásokat. A börtönök tele vannak az egyháziak seregével; az Egyháztól elragadták püspökeinek és papjainak szent szolgálatát. Szívünk összetörtségében is az alázatosság lelkével magasztaljuk és áldjuk Krisztust, hogy miközben a templomokban elnémultak a szent énekek, a börtönök a zsoltárok éneklésétől visszhangoznak.”

         A következő évben mindkét szűz elszenvedte a vértanúságot.

         Eulogius kihasználta az újra elnyert szabadságot, s prédikációival és írásaival oktatta és erősítette a hívőket. Arra törekedett, hogy összegyűjtse a vértanúaktákat, majd összeállította belőlük a Memoriale Sanctorum három kötetét. 857 körül megszerkesztett a córdobai vértanúk számára egy különleges védőiratot, az Apologeticus Martyrwnot. Írásaiban hatékonyan cáfolja az állítást, hogy önként keresték maguknak a veszedelmet és a halált, ezért nem olyan vértanúk, mint az ősegyház szentjei, akiket hitükért üldöztek.

         858 végén meghalt Vistremir toledói püspök. A papság és a nép egyhangúan Eulogiust választotta utódjául, akit tanultsága és meggyőződésének hősies vállalása miatt a hispániai egyház első férfiának tekintettek.

         Végül azért került ismét bíró elé, mert egy fiatal lány, Córdobai Szent Leocritia keresztény hitre tért, és Eulogiusnál keresett menedéket, aki bátran el is rejtette őt üldözői elől. Kioktatta, és megerősítette a hitben, s előkészítette a vértanúságra. Együtt fogták el őket.

         Az udvari emberek egyike, akinek tetszett Eulogius bátorsága s szerette volna megmenteni, azt tanácsolta neki, hogy a bírók előtt tagadja meg a hitét, utána pedig nyugodtan gyakorolja tovább. Eulogius elutasította az ajánlatot: „Ó, ha tudnád, hogy mi vár hitünk hűséges követőire! Bárcsak átadhatnám szívednek a bizonyságot, amit a szívemben őrzök; akkor meg sem kísérelnéd, hogy eltéríts szándékomtól, hanem te is lemondanál a rangodról és tisztségedről.”

         Katonák vezették a vesztőhelyre az öreg püspököt. Ott letérdelt, az ég felé tárta kezeit, keresztet vetett, elmondott egy rövid imát, és 859. március 11-én lefejezték.