Savio Szent Domonkos: egy gyermek az életszentség útján – Szentek élete

Savio Szent Domonkos – hitvalló, ministránsok és énekes fiúk védőszentje

* Riva di Chieri, Piemont, 1842. április 2. + Mondonio, 1857. március 9.

         1842. április 2-án született Piemontban.

         Kisgyermekkorától a tökéletesség útját járta. Plébánosa hívta föl rá Bosco Szent János figyelmét, aki fölvette a (Torino) oratóriumba.

         Társai közül kitűnt ártatlanságával és Mária iránti szeretetével. Nagyon őszintén törekedett az életszentségre. 1856. június 8-án társulatot alapított a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére.

         Nem volt 15 éves, amikor meghalt. Életét Bosco Szent János írta meg.

A kis Domonkos szívesen imádkozott, négyéves korában fejből tudta az összes imát, amit szülei jónak tartottak vele együtt imádkozni. Munkából hazatérő apját rendszeresen e szavakkal fogadta: „Édes jó atyám, nagyon fáradt vagy, ugye? Mennyit dolgozol értem! A jó Istentől csak azt kérem, adjon neked egészséget, és azt, hogy én jó legyek”. „A legzsengébb korától fogva, amikor az értelem hiánya és megfontolatlanság miatt a gyermekek folyton csak zaklatják és nyugtalanítják édesanyjukat, azokban az években, amikor mindent látni, mindent megragadni és mindent elrontani szeretnek, kicsi Domonkosunk engedelmes volt – mondták el szülei készségesen hallgatott minden parancsunkra, sőt leste gondolatunkat, csakhogy nekünk örömet szerezzen”.

         Amikor idegen ember járt náluk vendégségben, s imádság nélkül asztalhoz ült, Domonkos elvonult a ház egyik zugába, s szülei kérdésére így adott magyarázatot viselkedésére: „Nem mertem asztalhoz ülni olyannal, aki úgy lát az evéshez, mint az állatok”.

         Ha templomba készült és a templomkaput zárva találta, letérdelt a küszöbre és ott imádkozott, míg a kaput ki nem nyitották. Bár egészség dolgában mindig gyengén állott, mégis napról napra megjárta a maga négyszer két kilométerét. Csodálatraméltó lelki nyugalommal s derűs arccal rótta az országutat télvíznek mostoha évadján, dermesztő hidegben, esőben-hóban is.

         Szorgalmáról és eszességéről mondta egy tanítója:, Joggal mondhatjuk, hogy ő Okos Domokos (az olasz Savio szó latinul Sapiens, ami okost jelent). Kiváló előmenetelét nem csupán ritka jó eszének, hanem tudományszeretetének és erényességének is kell tulajdonítanunk. Külön megcsodálásra méltó továbbá a szorgalma, amellyel a keresztény diák legaprólékosabb kötelmeit is teljesítette, nevezetesen bámulatos volt a buzgalma és kitartása az előadások látogatásában. Szótlan alázattal viselte, ha iskolatársai olyan tettekkel rágalmazták, amit nem ő követett el.” A castelnuovói iskolában jegyezte fel ugyanaz a tanító: „Egy napon nagy, éspedig olyan természetű rendetlenséget tapasztaltam az iskolámban, hogy a tettes rászolgált az iskolából való kicsapásra. A bűnösök most szembefordulnak a széllel: mesterük elé járulnak hát, s az egész disznóságot Domonkosra kenik. Elképzelni sem tudtam, hogy hasonló rendetlenségre ő egyáltalán képes. Ám a vádaskodók a rágalmat annyira az igazság leplébe tudták burkolni, hogy végre is elhittem. Belépek tehát az iskolába, s a történtek miatt méltó felháborodásomban ráolvasok a bűnösre először általánosságban. Majd Savióhoz fordulok, s így pirongatom: »Ezt a rendetlenséget éppen neked kellett elkövetned?! Hát nem érdemelnéd meg, hogy tüstént kizárjalak az iskolából?! Szerencséd, hogy először művelsz ilyesmit, különben… Vigyázz, hogy ez legyen az utolsó is!« Domonkosnak csak egy szót kellett volna maga igazolására mondania, s kiviláglott volna ártatlansága. Ám ő hallgatott. Lehajtotta fejét, s mint akit érdeme szerint mosdatnak, szemét többé fel nem emelte. – Másnapra megcsípték az igazi tetteseket, s így napfényre jutott Domonkosunk ártatlansága. No, keserű is lett a szám íze, s fülembe csengtek a föltételezett bűnösre szórt szemrehányások. Külön magamhoz szólítottam hát, s így engeszteltem: »Domonkos, miért nem mondtad meg azonnal, hogy ártatlan vagy?« Domonkos így válaszolt: »Mert az a kópé már amúgy is ludas volt más csínytevésekben, s talán ki is csapták volna az iskolából. Részemről reméltem, hogy megbocsátanak, mivel ez az első vétkem, amivel megvádoltak az iskolában. Meg azután az Úr Jézusra is gondoltam, akit igazságtalanul vádoltak be.«”

         Egy szentbeszédben, mely arról szólt, hogyan lehet könnyen szentté lenni, a hitszónok különösen három gondolatot domborított ki, s ezek mély benyomást tettek Domonkos lelkére: az első az volt, hogy Isten azt akarja, hogy mindnyájan szentté legyünk; azután hogy nagyon könnyen eljuthatunk az életszentségre; végre hogy nagy jutalom vár az égben arra, aki szentté lesz.

         E szentbeszéd Domonkos számára olyan volt, mint a szikra: felgyújtotta a szívét az istenszeretetre. Néhány napig nem nyilatkozott, csak éppen a szokottnál kevésbé volt vidám. Észrevették a társai is, és maga Bosco Szent János is, és megkérdezte Domonkost, nem gyötri-e valami baj. „Ellenkezőleg – válaszolta -, valami jó gyötör: az a vágy fogott el, és annak szükségét érzem, hogy szentté legyek. Sohasem gondoltam volna, hogy olyan könnyűszerrel azzá lehetek. Mindenáron szentté akarok tehát lenni. Határozottan szükségét érzem. Mondja meg hát nekem, hogyan vágjak neki a nagy útnak.” Bosco Szt János megdicsérte szándékát, s arra buzdította, hogy ne nyugtalankodjék, mert a lélek viharaiban nem lehet az Úr szavát meghallani: legyen ájtatossági és iskolai kötelességeiben kitartó, de ne maradjon el a közös játékoktól se.

         Egyszer azt mondtam neki – írja Bosco Szt János -, hogy tetszése szerinti ajándékot akarok neki adni, és azt akarom, hogy annak tárgyát ő maga nevezze meg. „Azt kérem ajándékba – válaszolta Domonkos gondolkozás nélkül -, hogy faragjon belőlem szentet. Teljesen Istennek akarom magam adni; örökre az Úrnak. Szükségét érzem annak, hogy szentté legyek. Isten akarja, hogy szentté legyek: azzá kell lennem.”

         Első szentáldozására készülve jegyezte fel, cselekedeteinek mintegy zsinór- mértékéül:

 „Emlékgondolatok, melyeket én, Savio Domonkos, 1849-ben, hét éves koromban tettem, mikor első szentáldozáshoz járultam.

1. Nagyon gyakran járulok majd a töredelem szentségéhez, s valahányszor gyóntatóatyám erre engedélyt ad, a szentáldozáshoz is.

 2. A vasárnapokat és ünnepeket meg akarom szentelni.

 3. Jézus és Mária lesznek az én barátaim.

 4. Inkább meghalok, semhogy vétkezzek.”

         Napi felajánló imája volt:

„Szűz Mária, neked ajándékozom a szívemet, add, hogy mindig a tied legyen! Jézus és Mária, mindenkor ti legyetek a barátaim! Inkább küldjétek reám a halált, semhogy szerencsétlenségemre csak egy bűnt is elkövessek. Amen.”