Szent Kunigunda: a császári udvartól a kolostor rejtettségéig – Szentek élete

Szent Kunigunda – császárné

* Luxemburg, 980 körül) + Kaufungen, 1033. (1039?) március 3.

         Luxemburgban született 980 körül.

         Kunigunda annak a Henrik császárnak a felesége volt, akinek húga, a mi Gizella királynőnk Szent István király hitveseként jött Magyarországra. Hogy milyen mélyen vallásos légkörből érkezett hozzánk első királynénk, azt Kunigunda élete is jól mutatja.

         Luxemburg egyik grófi nemzetségéből származott, sok testvére volt. Eljegyezték Henrik bajor herceggel. Néhány évvel ezután Henrik hitveseként német királyné lett, 1014-ben pedig császárnévá koronázták Rómában.

         Kunigunda fáradhatatlanul kísérte férjét a nagy birodalomban tett útjain. Okos és nagyon képzett volt, tökéletes tanácsadóként állt a császár mellett a fontos politikai döntésekben; néha még a kormányzást és a birodalom egyes részeinek az igazgatását is átvette, ha férje erejét meghaladták összetorlódott kötelezettségei. A császárnő voltaképpeni feladata azonban nem abban állt, hogy segítsen egy császárnak politikai ténykedéseiben, hanem az életszentség útján kellett férjét végigkísérnie, s lassanként olykor vezetőjévé is lennie. A császári pár úgynevezett József-házasságban élt, vagyis a Szent Család eszménye szerint szűzi megtartóztatásra kötelezték magukat. A középkor mély vallásosságában ez nem volt ritka, uralkodók részéről viszont nagyon is szokatlan. Henrik és Kunigunda József-házassága a Gondviselésbe vetett hősies bizalom jele volt részükről; biztos meggyőződés abban, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen, tehát gondoskodni fog hazájukról a maga isteni módján.

         Nem jelentett törést Kunigunda életében, amikor Henrik halála után (1024) belépett Kaufungen – általa alapított – kolostorába. Férje halálának évfordulóján, az új kolostortemplom felszentelési miséjén letette császári öltözékét, s a püspök kezéből vezeklőruhát és fátylat vett magára. Egyszerű nővérként élt a konventben, s teljesen átadta magát Istennek. Döntésének komolysága nem annyira abban nyilvánult meg, hogy elutasította az apátnői botot, hanem inkább az alapító és jótékonykodó tevékenységről való lemondásban: szegényen és alázatosan élt a kaufungeni kolostor rejtettségében, igazi szerzetesként, akinek nincs ajándékoznivalója.

         Alázatossága azonban nem lett gyengeséggé, ezt mutatja életének egy kis epizódja. Volt Kunigundának egy unokahúga, Uta, akit gondosan és szeretettel nevelt, s aki követte őt a kolostorba. Buzgónak és jámbornak mutatkozott, ezért az apácák apátnővé választották. Kunigunda magától értetődően alávetette magát elöljárójának, unokahúgának. Uta viszont, „aki nagyon korán jutott ilyen méltóságra”, lassanként hanyag lett, jobb kosztot és szebb ruhákat kívánt magának. Kunigunda anyai szigorral többször is megintette. Egy napon az apácák körmenetre gyülekeztek, de az apátnő hiányzott. Kunigunda a keresésére indult, és néhány fiatal nővérrel lakomázva találta meg. Szent haragjában arcul ütötte. És most történt a csoda: ujjainak nyoma pecsétként verődött rá az apátnő arcára önmagának és konventjének állandó intelmére.

         Minél inkább elfelejtették a világ nagyjai egykori császárnéjukat, annál inkább elbűvölte sugárzó szeretetével nővértársait és a kolostor környékének egyszerű hívőit. Amikor elérkezett a halála, megtelt a ház gyászolókkal. Mindent előkészítettek, hogy az egyszerű apácát császári méltóságához illően temessék el, de ezt szigorúan visszautasította. Egyszerű szerzetesnőként akart Krisztus előtt megjelenni. 1033. március 3-án Kaufungenben meghalt.

         Kérésére Bambergben temették el kedves lelki testvére és ura, Henrik császár mellé. 1200-ban III. Ince pápa avatta őt szentté, miután a nép már hosszú ideje tisztelte.

         A bambergi dóm Ádám-kapuján látható Henrik és Kunigunda szobra: Henrik a császári méltóságának jeleit hordozza, koronát, a birodalom almáját és kormánypálcát, arca sugároz valamit a keresztény „lovag” nyugalmából és erejéből. Kunigunda jobb karján templommodellt tart, alapító tevékenységének jelképeként, bal keze beszédes mozdulattal mutat a hitvesére; feje is könnyed mozdulattal Henrik felé fordul, ajkai mintha szóra nyílnának: Kunigunda egész alakja Henrikre irányul. A művész, aki ezt a szobrot készítette, talán többet kifejezett Kunigunda és Henrik kapcsolatából, s egyben a szent házasságok lényegéből, mint korának történetírói: Kunigunda nem gondolható el Henrik nélkül.