Cortonai Szent Margit: A bűnbánat útja és az irgalom győzelme – Szentek élete

Cortonai Szent Margit – ferences nővér

* Laviano, Itália, 1247. + Cortona, Itália, 1297. február 22.

         1247-ben született Itáliában, Lavianoban.

         Margit az Egyház nagy bűnbánóinak egyike. Szent Mária Magdolna útját járta be, hiszen neki is „sok bűne bocsáttatott meg, mert nagyon szeretett”.

         Jámbor anyja nagyon korán elültette benne az imádság nagy szeretetét, de amikor hétéves lett, édesanyja meghalt, s két év múlva apja elvett egy másik asszonyt, aki nem lett anyja helyett anyja. Ahogy Margit növekedett, egyre jobban bontakozott a szépsége, nagyon szép leánnyá serdült. Ezzel együtt leküzdhetetlenné növekedett benne a vágy, hogy valaki szeresse, elfogadja és oltalmazza. Mindez – megfelelő szülői támasz hiányában – zsákutcába, a szerelem tévedéseibe sodorta. Tizenhét évesen elhagyta a szülői házat, s egy montepulcianói nemes kedvese lett. A szegény parasztlány drága ruhákba öltözött, haját aranyláncokkal díszítette, lovon vagy díszhintón járt. Látványosan büszkélkedett kedvese gazdagságával.

         A pompaszeretet és feltűnni vágyás mellett azonban már ekkor megmutatkozott Margitban valami más is, amit lelkivezetője feljegyzéseiből ismerünk: „Emlékezz vissza – mondta később Krisztus Margitnak egy látomásban -, hogy már akkor is tanítód és vezetőd voltam, s valódi részvétet csepegtettem beléd a szegények és szomorkodók iránt, amikor még a világ tetszését kerested, s a hiúság és a bűn életét élted.”

         Kilenc év telt el, amikor 1273-ban váratlanul fordulat történt. Margit kedvese egy reggel vadászni indult és nem tért haza. Két nap múlva ura nélkül tért a kutya vissza, s nyugtalan vonításával az erdőbe vezette Margitot, ahol rátalált a férfi több napja halott, puffadt és vadállatoktól kikezdett testére.

Hogy mi játszódott le ebben a pillanatban Margitban, arról nem szól a krónika, de csakhamar megmutatkozott, hogy nemcsak addigi világa dőlt össze benne, de új életre is felszabadult.

         Vissza akart térni apjához. Gyászban, bánattól megtörve kopogtatott a szülői ház ajtaján, apja azonban – a mostohaanya hatására – ajtót mutatott neki és házasságon kívül született gyermekének. Életének ebben a kritikus pillanatában azonban Isten lehajolt hozzá kegyelmével, és Margit a szíve mélyén meghallotta Krisztus hangját.

         Az utat Szent Ferenc fiai mutatták meg neki. Kimerülten ért a cellei ferences kolostor kapujához. Vezeklőruhát kért. A kolostor gvárdiánja jóságosán, de határozottan utasította el: „Lányom, nagyon fiatal vagy még, és túl szép vagy erre az életre.” Jámbor asszonyok közbenjárására és provinciálisa parancsára Giunta testvér azonban átvette Margit lelki vezetését. Ő sem bízott túlságosan a huszonhat éves nő állhatatosságában. Margitnak ezért évekig kellett várakoznia, míg 1276-ban fölvehette a vezeklő ruhát, a ferences harmadrend öltözetét. Margitot a szépsége sodorta rossz útra, s most a szépsége lett az akadálya a vezeklés iránti vágyának beteljesedésében. Amikor ezt fölismerte, a nagyon szeretni tudók következetességével kezdett harcolni a szépsége ellen: lenyírta a haját, arcát korommal kente be, lomposan öltözött, böjtölt, piszkos munkákat végzett a betegek és öregek szolgálatában.

         Egy napon Margit arra kérte Krisztust, hogy nevezze a leányának. Lelke mélyén megrendítő komolysággal hallotta a választ: „Még nem nevezlek a leányomnak, mert még a bűn lánya vagy.” Isten rányitotta a szemét olyan hibáira és bűneire, amelyeket addig nem látott meg. Megérintette az isteni tisztaság átható sugárzása. Magába fogadta az új fényt, és a bűnbánat szentségében egészen megnyílt Isten kegyelme számára. Amikor a következő reggel a szentáldozáshoz járult, meghallotta Krisztus hangját: „Leányom!” E szó boldogsággal töltötte el, s újból és újból megismételte magában: „A leánya vagyok. Ő mondta. Ó, Istenem végtelen édessége! Ó, régen vágyott szó, amelyért olyan állhatatosan könyörögtem! A szó, melynek édessége felülmúl minden édességet! Ó öröm óceánja! »Leányom!« – az én Istenem mondta ezt nekem! »Leányom!« Jézus nevez így engem!”

         Öröm óceánja! Milyen volt ez az óceán Margit életében? Krisztus megmondta neki: „Szeretnél becézett gyermekem lenni, de itt a földön a keserűség gyermeke leszel.” Margit örömét e szavak, melyek az eljövendő szenvedésre és keserűségre figyelmeztettek, nem tudták kisebbíteni, mert a kegyelem növekedésével növekedett ereje is a kereszt számára.

         Könyörtelen harcott vívott a teste, a bűn egykori eszköze ellen. A 13. század emberei másként viszonyultak az önként vállalt küzdelemhez, mint mi: a kereszt szenvedését látták benne. Csakhamar meglátták tehát Margitban a szentet. Ez riasztó fölismerés volt Margit számára! Úgy érezte, ha így félreismerik, akkor ki kell kiabálnia a bűneit, hogy mindenki megtudja, kit tisztelnek meg elismerésükkel. Az éjszaka csöndjében kiáltozásával fölverte az alvókat, és megvallotta nekik ifjúsága bűneit. De – amint ez lenni szokott – e tettével éppen az ellenkezőjét érte el vele: az őszinteség csak további tiszteletet váltott ki. Margit tehát elrejtőzött egy félreeső cella magányában, s elrejtette a bűnbánat könnyeit, hogy többé senki se láthassa fájdalmát. Krisztus azonban mást kívánt tőle és ezt mondta: „Könnyeid kinyilvánították mások számára is a fájdalmat, amelyet szenvedéseim láttán éreztél. Ne rejtsd el fájdalmadat. Egyedül csak engem láss, csak rám figyelj, és tedd, amire a szíved késztet.”

         Annak a kilenc évnek az emléke, amíg bűnben élt, súlyos gyötrelmek és kísértések közepette támadt föl lelkében újból és újból. Valóban megbocsátotta-e Isten a bűneit? A sátán is megkörnyékezte hazugságaival: „Tudd meg, Isten sohasem bocsátja meg a bűneidet, hiába kéred szüntelenül, önsanyargatásoddal csak halálra adod magadat.” Mikor pedig Margit Krisztus hangját – „Leányom!” – próbálta fölidézni oltalomként a kísértések ellen, a sátán gúnyos nevetéssel vetette ellene: „Nem Krisztus, nem is valami angyal nyújtotta neked azt a vigasztalást, amelyet Krisztusnak tulajdonítasz, hanem én voltam, aki leányomnak szólítottalak.”

         Ráadásul, mintha minden összeesküdött volna ellene, egyszerre utolérték a rágalmak is, s a lelkivezetője is bizalmatlan lett iránta. Új lelkivezetést keresve számára, hét évre Sziénába helyezték át.

         Utolsó éveinek eseményeiről nem maradtak fenn adatok, de úgy tűnik, a belső szenvedés mindvégig elkísérte. Mindazonáltal a gyötrelmes kérdésre: „Vajon Krisztus tényleg elfordult tőlem?”, az Úr egy alkalommal válaszolt. Szavai pár percre áttörtek a sötétségen, és a régi, teljes biztonsággal fölismerhető módon Krisztus így beszélt Margithoz: „Veled leszek, miközben úgy fogod érezni, hogy nem vagyok veled. Egészen nálad fogok lakozni, és nem leszel képes fölismerni engem.”

         Mintegy 60 év múlva Sziéna egy másik nagy szentje, Katalin is hasonló szavakat hallott az Úrtól, hasonló kísértések közepette. Akik elé a lelkiélet ilyen meredek útját állítja Isten, azoktól életük bizonyos szakaszaiban megvonja a kegyelmi ajándékok minden tapasztalását. S minél gyakrabban tapasztalta a lélek Isten rendkívüli ajándékait, annál nagyobb szenvedést és elbizonytalanodást hoz számára azok teljes elmaradása. Isten azért tesz így, hogy egészen megtisztítsa és megerősítse a lelket. Hogy ezáltal ne a lelki ajándékokban található örömökért keresse és szeresse a Teremtőjét, hanem egészen ingyenesen, semmit sem várva, tökéletes, tiszta szeretettel.