„A bocsánatkérés építi az önbecsülést”

Január derekán fontos írás jelent meg a zarándok.ma portálon. Címe: A megbocsátás határai. Az értékes cikk egy számomra nagyon fontos kérdéssel nem foglalkozott: a bocsánatkérés nyelvével. Vajon minden bocsánatkérés hiteles? Vagy létezik olyan bocsánatkérés is, amelynek manipulatív jellegét észre sem vesszük? Pontosan két hónappal ezelőtt, advent első vasárnapja előtti pénteken, este kilenc óra körül meghalt valaki. Valaki, aki közel állt hozzám. Úgy távozott az életemből, hogy nem tudtam neki megbocsátani. Nem volt rá alkalom.

Az említett cikkben olvassuk ezt a lényeges mondatot: „Aki nem bánja meg tettét, annak nem kell megbocsátanod.” Miért fontos ez? Amikor keresztény ember gyónni megy, megvallja bűneit; nem mismásol, bűneit nem mentegeti, hanem a bűneit – bűnként tudja. Ha nincs igazi bűnbánat, akkor nincs is föloldozás, nem kapja meg Istentől a megbocsátást. Aki bűneit mentegeti, tehát nem hajlandó valóban megbánni vétkeit, sőt azt újabb bűnnel fedezi – „eladósodik” a bűnben.

Tudjuk, a gyónás végén a gyónó ezt mondja a föloldozás előtt:

„Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a jó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm.”

Amikor valamelyik embertársunk ellen vétkezünk, akkor nemcsak az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert, tehát a képmást bántjuk meg, hanem a képmás alkotóját is. Amikor valamelyik felebarátunk ellen vétkezünk, ugyanúgy kell eljárnunk, mint a gyónásban: teljes szívből bevallani, hogy vétkeztünk, s a megbántott fél bocsánatát kell kérnünk. A megbocsátás határai c. cikk is hivatkozik II. János Pál pápa nevezetes enciklikájára (Dives in misericordia), ebből az enciklikából idézek:

„Krisztus ugyanis olyan erővel hangsúlyozza a megbocsátás szükségességét, hogy amikor Péter megkérdezi tőle, hogy vajon hányszor kell megbocsátania felebarátja bűnét, az Úr egy képletes számmal válaszol: ’hetvenszer hétszer”, azt akarván ezzel kifejezni, hogy bárkinek és bármikor megbocsáthat. Az azonban nyilvánvaló, hogy ez a mérhetetlenül tág megbocsátás a legkevésbé sem akarja rombolni az igazságosság igaz követelményeit. A megbocsátásnak ugyanis a helyesen értett igazságosság a célja. Az evangélium egyetlen helyén sem jelent engedékenységet a rosszal, a botránnyal, a jogtalansággal vagy a rágalmazással szemben. És ugyanez érvényes a megbocsátás forrására, az irgalomra is, hiszen a rossz jóvátétele, a botrány helyrehozása, a jogtalanság, a rágalmazás kiengesztelése minden egyes esetben föltétele a megbocsátásnak.”

[Dives in misericordia, 92.]

A megbocsátásnak tehát van feltétele, ennek hiányában nem lehet megbocsátani.

Írtam, napra pontosan két hónapja, advent küszöbén távozott valaki az életemből. Valaki, akit nagyon szerettem, aki – nem is egyszer – nagyon mélyen megbántott és megalázott, és soha nem kért bocsánatot. Jézus azt mondta:

„Ha vét ellened testvéred, figyelmeztesd; és ha megbánja, bocsáss meg neki!” (Lk 17, 3)

A jézusi intelmet megfogadtam; amikor például rágalommal illetett, arra kértem: mivel hazudott, kövessen meg. Azt a választ kaptam: „nincs miért bocsánatot kérnem”. Utolsó levelében ezt írta: „Bocsánat, ha bántottalak. /…./Nagyon sajnálom, hogy így emlékezel és ezek az érzéseid.” Tudjuk, bizonyos személyiségzavarban szenvedő ember nem tud bocsánatot kérni. A kóros nárcizmusnak például ez az egyik fontos ismertetőjele. Ha egy nárcisztikus személy mégis önös érdekből rákényszerül arra, hogy bocsánatot kérjen, az nem igazi, hanem manipulatív bocsánatkérés („legyünk túl rajta”). A manipulációt a nyelvhasználat leplezi le: „ha megbántottalak”. „Ha” – tehát „ha” te, a megbántott úgy érzed. A manipulatív bocsánatkérésből a valódi bocsánatkérés lényeges elemei hiányoznak: a felelősségvállalás, átérzése annak a fájdalomnak, amit a másiknak okoztam.

A november végén eltávozottnak még ősz kezdetén megvettem egy fontos könyvet, karácsonyi ajándéknak szántam. Szerzője Gary Chapman baptista lelkész és párkapcsolati szakértő, társszerzője Jennifer Thomas amerikai pszichológus. A könyv címe: A bocsánatkérés 5 nyelve – A kapcsolatok helyreállításának lépései. Világszerte ismert mű, magyarul a neves keresztény könyvkiadó, a Harmat Kiadó adta ki, legutóbb 2024-ben. Gondoltam, a könyv elolvasása valamilyen hatással lesz arra, akinek ajándékul szántam. Már nem adhattam oda, advent küszöbén eltávozott. Ebből a könyvből idézek egy-két fontos részt, az olvasó figyelmébe ajánlva a figyelemre méltó művet.

A könyv elején azt olvassuk, hogy a Bibliában semmi sem utal arra, hogy „Isten megbocsát az olyan embernek, aki nem hajlandó megvallani és bűnbánóan elé vinni vétkeit”.

Mit tehet az az ember, akit megbántottak, de a bocsánatkérés elmaradt? A szerzők válasza:

„Amikor nincs bocsánatkérés, a keresztény ember engedje át az ellene vétkezőt az isteni ítéletnek, és haragját Isten felé béketűréssel fejezze ki.”

Fontos hangsúlyozni, hogy nem minden harag jogosulatlan, de a jogos, erkölcsi fölháborodásból születő haragot is (amely a jóra irányul, a rosszat nem akarja rosszal, nemtelen bosszúval viszonozni) el kell engednünk, mert magunknak ártunk; Istenre kell hagyatkoznunk.

Egy hosszabb, a valódi bocsánatkérésről szóló részt idézek a könyvből:

„Amikor bocsánatot kér valaki, felelősséget vállal a tettéért, és kifejezi azt, hogy a sértett felet kárpótolni fogja a sérelemért. Az őszinte bocsánatkérés utat nyit a megbocsátásnak és a békességnek. Tovább építhetjük a kapcsolatot. Bocsánatkérés nélkül a sérelem akadályként tornyosul, és a kapcsolat minősége kárt szenved. A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsátás és kibékülés lehetőségét.

Az őszinte bocsánatkérés a lelkiismeretet is megtisztítja. Vegyük alapul, hogy a lelkiismeretünk olyan, mint egy málhazsák, amit a hátunkon hordozunk! Ha megbántunk valakit, képzeljük el, mintha egy nehéz tárgyat tettünk volna a zsákba! Három vagy négy nehezék, és a zsák máris tele van. A teletömött málhazsák már komoly bűntudattal és szégyenérzettel terheli tulajdonosát. Az egyetlen mód, hogy megtisztítsuk lelkiismeretünket, az, ha bűnbocsánatért könyörgünk Istenhez, és a sértett féltől bocsánatot kérünk. Ha ez megvan, akkor Isten elé állhatunk, és nyugodt lelkiismerettel nézhetünk tükörbe, sőt a másik fél szemébe is: nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem azért, mert vállaltuk a felelősséget baklövésünkért. /…/

A szeretet nevében sokszor kell bocsánatot kérni, és az igaz szeretet azt jelenti, hogy aki megbánt, az tud bocsánatot kérni, és akit megbántottak, képes megbocsátani. Így tud egészséges módon megújulni egy szerető kapcsolat. Minden azzal kezdődik, hogy megtanuljuk a megfelelő nyelvet beszélni, amikor a kapcsolatunkat rendezni akarjuk.”

Utaltam rá: vannak emberek, akik nem tudnak bocsánatot kérni, akik – ahogy az idézett könyvben olvassuk – „jogosnak érzik viselkedésüket, és a másik felet hibáztatják”.Az ilyen emberek két fontos ismertetőjele: a lelkiismeret- és empátiahiány. Még egy hosszabb idézet az amerikai szerzőpáros könyvéből:

„Önámító az, aki saját hibás viselkedésére magyarázatot keres. Aki azt hiszi, soha nem tett semmi olyat, amiért bocsánatot kellene kérnie, nem a való világban él. A valóság az, hogy mindannyian teszünk kritizáló, visszautasító és durva megjegyzéseket, és időnként sértő és romboló módon viselkedünk. Az, aki nem hajlandó bocsánatot kérni, zátonyra futott kapcsolatok közepette kénytelen élni. /…./

Az emberi lelkiismeret gyakran olyan beidegződés szerint működik, hogy valaki másra hárítja át a bűntudatot. Az ilyen ember lelkiismerete érzéketlen, és képtelen belátni, hogy ő cselekedett helytelenül. /…./

Az érzéketlen lelkiismeret gyakran az alacsony önértékelés velejárója. Talán ezek az emberek azt tanulták a szüleiktől, hogy a bocsánatkérés a gyengeség jele. /…./ Azok, akik alacsony önértékeléssel küzdenek, mindig másokat hibáztatnak, illetve erősen viszolyognak a bocsánatkéréstől, nagyon valószínű, hogy pszichológiai tanácsadásra szorulnak annak érdekében, hogy leépítsék a mélyen beléjük ivódott gondolati, viselkedésbeli és érzelmi mintákat.

A bocsánatkérés építi az önbecsülést. Az emberek nagyra tartják azokat, akik hajlandók felelősséget vállalni tetteikért. A környezet részéről érkező tisztelet felértékeli az önbecsülést. Másrészt viszont azok, akik el akarják tussolni hibás viselkedésüket, biztos, hogy mindig elveszítik a környezetük részéről érkező tiszteletet és megerősítést, és így további önértékelési zavaraik keletkeznek. Ugyanakkor, aki már benne van ebben az ördögi körben, nagyon nehezen ismeri fel ezeket az igazságokat.”

Az advent küszöbén eltávozott élete, így láttam, „zátonyra futott”. Úgy gondoltam, ma is úgy gondolom: belül sokat szenvedhetett, végtelenül magányos lehetett. Egyetlen embertől sem kaptam annyi és olyan bántást és megaláztatást, mint tőle. És soha nem kért bocsánatot. Ezért soha nem tudtam neki azt mondani: megbocsátok. Az egyetlen ember az életemben, akinek nem mondhattam ki ezt az igét. S már nem is fogom.

Hetekkel az eltávozása után elmentem gyónni. Elmondtam az öreg szerzetesnek, mi a gondom. Lehajtott fejjel, lassú mondatokkal válaszolt. Végül azt mondta: a haragot, a dühöt el kell engedni, hagyatkozzam Istenre, hiszen Ő az emberi lélek egyedüli ismerője. És föloldozott.