Pucci Szent Antal: A nép pásztora a viharos időkben – Szentek élete
Pucci Szent Antal – szervita áldozópap
* Poggiole di Vernio, Toszkána, 1819. április 16. + Viareggio, 1892. január 12.
1819. április 16-án született Toszkánában.
Az a történelmi korszak, amelyben Antonio Maria Pucci született, felnőtt és apostoli tevékenységét kibontakoztatta, nyugtalan és zavaros volt, szabadságmozgalmak rendítették meg Itália államait. Toszkána nagyhercegsége, amelyben 1844-ig élt, talán az egyetlen olyan állam volt, amely viszonylagos békét élvezett. A vele határos hercegségben, Luccában, papi tevékenységének kezdetén arisztokratikus jellegű, mérsékelt politikai légkör uralkodott.
A helyzet alapvetően megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat növekedésével. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával. 1866-ban több mint 2000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fölszította az antiklerikalizmust, s aranykorát élte a szabadkőművesség. Ezekhez járultak az anarchikus áramlatok, szociális ürüggyel indított megmozdulások.
Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább jelentkeztek olyan személyek is, akik nagy figyelemmel és gondossággal fordultak a szociális problémák felé, s alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az evangéliumot közel vigyék a tömegekhez.
Közéjük tartozott Antal is. Élete első pillanatban nem látszik különlegesnek. Az Appenninek előhegyeinek vidékéről, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hű parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Apja akarata ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következő ajánló sorokat adta számára: „…Euszták… gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket…, kezdettől fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erős hajlandóságát és hivatását.”
1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András-plébániatemplom káplánjának. 1848-tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelőző második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerűség és becsületesség jellemezte, teljesen az evangélium szellemét sugározta. Életét a fogadalmak és szerzetesi szabályok pontos betartásával szentelte Istennek. Ebben a keretben kereste és találta meg az életszentség tökéletességét, a szorosabb egységet Istennel.
Egy napon így szólt testvéreihez: „Saját megszentelődésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe.” Rendtársaihoz intézett sok buzdításából – amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel – alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust.
Először is 1849-ben megalapította a Gyermekek és Felnőttek Keresztény Oktatásának Kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követő Szent Lajos Szövetséget.
Hogy a népből való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nővérek intézetét; összeálltak a Keresztény Anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860-ban – azzal a céllal, „hogy megtartsa az erős katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban” – megalapította a Szent Józsefről nevezett Bűnbánók Jámbor Társulatát.
1864 ádventjének második vasárnapján így beszélt népének a keresztény élet alapjairól: a keresztény elnevezés Krisztus nevéből származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi.”
Felebaráti szeretete, amelyről fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekről, szegényekről és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854- 56-os kolerajárvány alatt önmagáról teljesen megfeledkezve kockáztatta életét: „Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott időt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tőlünk.”
Fölkereste a szegényeket, s nagy tapintattal és titokban segített rajtuk. Mindebbe nem fáradt bele életének utolsó pillanatáig. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétől vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet.
Szeretetszolgálata, gyöngédsége és előzékenysége nem feledheti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett föl, nevén nevezve a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta föl lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal – bár sohasem keresztény szeretet nélkül – védelmezte a szószékről a pápát az antiklerikálisokkal és szabadkőművesekkel szemben. Viareggio a szabadkőművesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: „Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, katolikus papi állapotától függetlenül.”
Antal atya 1892. január 12-én halt meg Viareggioban.
Életszentsége abban állt, hogy hivatását, mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensőséges egyesülésben élte át napról napra, cselekedetről cselekedetre, pillanatról pillanatra.
