Valaszkereso nyitokep 12 1

Mit tegyünk, amikor a nagyszülők nem hajlandók egymással találkozni? – Válaszkereső

A Válaszkereső legújabb epizódjában Pécsi Rita neveléskutató a nézők leveleiből indulva keres olyan kapaszkodókat, amelyek nem pillanatnyi megkönnyebbülést, hanem hosszú távon életet támogató megoldásokat adnak. A beszélgetés két nagy kérdés köré rendeződik: az egyik a megosztott családi kapcsolatok kezelése egy kisgyermek érkezése után, a másik pedig a korai idegennyelv-tanulás és a nyelvtanuló alkalmazások helye a gyermek fejlődésében.

Mit tegyünk, ha a nagyszülők nem hajlandók egymással találkozni, és ez a gyermek életét is érinti?

Egy fiatal édesanya ír arról, hogy elvált szülők gyermeke, és bár eddig „kétfelé lavírozva” megoldható volt, hogy mindkét szülőjével tartsa a kapcsolatot, a kisfia születésével ez egyre nehezebbé vált. A keresztelő kapcsán a helyzet kiéleződött: a nagyszülők közül az egyik csak akkor hajlandó részt venni a közös családi eseményen, ha a másik nincs jelen. A kérdés mögött ott a szándék is: a család hitét gyakorló katolikus közegben él, és szeretnék a keresztény értékrendet továbbadni úgy, hogy a gyermek ne ítélje el egyik nagyszülőt sem, és ne maradjon benne hiányérzet amiatt, hogy „nem teljes a család”.

Pécsi Rita válasza a helyénkezelésre épül. A nagyszülők döntése, hogy nem akarnak találkozni, az ő történetük és az ő felelősségük, nem a fiatal család feladata, hogy ezt „megoldja” vagy elsimítsa. A szülők feladata ezzel szemben az, hogy az új család értékrendjét, kereteit és légkörét kialakítsák, és abban mindkét nagyszülőnek felkínálják a kapcsolódás lehetőségét. A meghívás mindkét félnek szól, de nem kényszer és nem alkudozás kérdése: aki jön, jön; aki nem, nem. A hangsúly azon van, hogy a fiatal pár ne hagyja magát választási helyzetbe szorítani, és ne kényszerüljön „oldalt választani”, hanem következetesen jelezze: mindkettő fontos, mindkettő nagyszülő, a találkozás kérdését pedig a nagyszülőknek kell a saját felelősségükben rendezniük.

A gyermek szempontjából Pécsi Rita nyugtatóan fogalmaz: nem kell attól félni, hogy a kicsi „ebbe nő bele” úgy, hogy ez lesz a természetes családi minta. A gyermek számára később, életkorhoz illően elmagyarázható, hogy a nagyszülők életében történt egy törés, külön élnek, de ettől még mindkettő kapcsolódási pont maradhat. A cél nem a lavírozás és nem a konfliktus menedzselése, hanem az, hogy a gyermek egy stabil, szeretetteljes, kiszámítható közegben tapasztalja meg: a család értékrendje tágas, de határozott, és nem ő viseli a felnőttek múltjának terhét.

Hogyan kezeljem, hogy a nagyszülők a múltbeli döntéseik miatt engem választás elé állítanak?

A levél egy pontján az édesanya kimondja a belső feszültséget: úgy érzi, a nagyszülők régi választásai most őt kényszerítik döntésre, mintha neki kellene kiválasztania, „kit választ” a családi eseményeken. Pécsi Rita erre azt erősíti meg, hogy a választási helyzet valós élmény, de a megoldás nem az, hogy a fiatal család bármelyik oldalra áll. A kiút az, hogy mindkét félnek felajánlják a kapcsolódást, és közben a saját családi rendet védik: a kereteket a szülők adják, a nagyszülők pedig eldöntik, élnek-e a lehetőséggel. Ez a szemlélet – hangsúlyozza – hosszú távon is működőképes, mert a gyerekek sok hasonló helyzetet látnak ma, és meg tudják érteni: mások élete másképp alakult, miközben a szeretet mindkét irányba megmaradhat.

Szükséges-e, hogy óvodás vagy kisiskolás korban nyelvtanuló appokkal (pl. Duolingo) tanuljon a gyermek?

A másik témablokkban egy édesanya arról számol be, hogy hat- és tízéves gyermekei nem használnak kütyüt, még nyelvtanulásra sem, és azt tapasztalja: a gyerekek így kíváncsibbak, kapcsolódóbbak, mesélősebbek. Ugyanakkor a környezet részéről erős a nyomás: „már óvodás korban angol”, „már nagycsoportban folyékonyan beszél”, és felmerül benne, hogy lemaradnak-e, ha nem szállnak be ebbe a versenybe.

Pécsi Rita válasza szerint a nyelvtanuló applikációk ebben az életkorban többnyire nem azt a tanulási szándékot erősítik, amely egy felnőttet motivál, hanem a kütyühasználat élményét. Ragadnak rá szavak, mondókák, minták – ez lehetséges –, de ettől még nem ez a nyelvtanulás valódi útja. A korai „folyékony beszéd” állításait pedig egészséges kritikával kezeli: sokszor inkább betanult fordulatokról, dalokról, helyzethez kötött mintákról van szó, nem stabil nyelvi kompetenciáról. A gyereknek nem nyelvvizsgáznia kell, hanem fejlődnie, és ehhez az idegrendszeri érés, a mozgás, a természetes kapcsolódás, az alvás, az éneklés, a játék és a beszélgetés alapvetőbb, mint bármilyen alkalmazás.

A valódi kivétel a kétnyelvű családi közeg: ha a nyelv természetes élethelyzetben jelen van (például egyik szülő más nyelven beszél), akkor a gyermek a nyelvet használja, nem „tanulja”. Minden más esetben óvatosságra int: nem a korai apphasználat ad előnyt, hanem az a gazdag fejlődési környezet, amely később a nyelvtanulást is könnyűvé teszi.

Hol van az idegen nyelv tanulásának helye, és miért fontosabb most a magyar nyelv?

Pécsi Rita a nyelvtanulás kérdését tágabb keretbe helyezi: kisiskolás korban a beszédhasználat és a gondolkodás fejlődése szorosan összefügg, ezért különösen nagy tétje van annak, hogy a gyermek mennyire gazdagon és valóságosan használja az anyanyelvét. A magyar nyelvet úgy mutatja be, mint gondolkodásformáló közeget: szerkezete, szórendje és képisége segíti az összefüggésekben való látást, a rugalmas problémamegoldást, a kontextus érzékelését. A magyar szórend példáján keresztül azt is megvilágítja, hogyan tanul a gyermek a nyelv által „fontosságot” érzékelni, hangsúlyt adni, és egy problémát egészében látni, nem csupán egy kiragadott részletet felnagyítva.

Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik az a visszatérő hangsúly, hogy a szókincs gazdagsága nem „szép extra”, hanem életkészség: segít a finom kommunikációban, a konfliktusok megelőzésében, az érzelmek pontos kifejezésében és a kreatív gondolkodásban. Pécsi Rita több példával és idézettel is érzékelteti, hogy különböző tudósok és alkotók rácsodálkoztak a magyar nyelv árnyaltságára, és arra, mennyi gondolkodásbeli erőforrás rejlik benne. A beszélgetés végén a költészet és a meseolvasás felé tereli a figyelmet: nem „három betanult fegyelmező mondat” fog segíteni a szülői helyzetekben, hanem az, ha a családban élő, gazdag nyelvhasználat van, amelyből természetesen nő ki a jó mondat, a jó hang és a jó viszonyulás.

A rész üzenete így összefoglalható: lehet helye egy-egy alkalmazásnak, lehet helye játékos kíváncsiságnak, de a döntő kérdés az, mit veszít a gyermek, ha órákat tölt képernyőn, és közben kimarad a mozgásból, a valódi kapcsolódásból, a természetből és az anyanyelv gazdag világából. A nyelvtanulás később is jönni fog, de az idegrendszer építése most történik.

A Válaszkereső ebben az adásban is azt erősíti meg, hogy a családi életben nem a gyors megoldások és nem a külső nyomások szerinti teljesítmény ad biztonságot, hanem a tiszta keretek és a mély alapok. A nagyszülői konfliktusoknál a szülők feladata a saját család értékrendjének védelme, a nyelvi fejlődésnél pedig az anyanyelv gazdag használata és a valóságos, életet szolgáló tevékenységek előnyben részesítése. Az iránytű mindkét témában ugyanaz: ne a pillanat döntse el az utat, hanem az, ami hosszú távon életet növel.

A Válaszkereső továbbra is arra bátorítja a nézőket, hogy írják meg konkrét helyzeteiket, mert bár egy műsor nem helyettesíti a családterápiát, rövid, irányt adó válaszokkal sok családnak lehet kapaszkodót nyújtani.

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.