Nagy Szent Albert: „Minden tudomány szem, amellyel az ember Istent nézi” – Szentek élete

Nagy Szent Albert – domonkos püspök, egyháztanító

* Lauingen, 1200 körül + Köln, 1280. november 15.

1200 körül született Lauingenben.

Családi nevén Bollstadti Albert gróf 1223-ban Padovában lépett a domonkosok közé, s ezzel kezdetét vette a pihenést nem ismerő lázas tevékenysége, melyet, mint szerzetes és pap, tanár és író, provinciális és regensburgi püspök, prédikátor, s végezetül, mint hallgatag szerzetes folytatott haláláig.

Albert korának egyik zseniális szellemi építőmestere. Életét látva megsejthetünk valamit a középkori Európa és emberének tágasságából. A nagy építési tervek korszaka ez, amelyek szerint városokat és katedrálisokat építettek; olyan törvényhozás időszaka, amely vallásos lelkülettel kultúrát határozott meg. A közös katolikus hit szolgáltatta az alapot a népek életéhez, az a hit, amely több mint egy évezreden át a politikai közösségben is biztosította a polgárok jogait.

Albert a Duna mentén született. Padovában találkozott Szász Jordánnal, aki a domonkos rend generálisa volt és megnyerte Albertet. Később az Alpokon túlra, Kölnbe küldte őt, abba a nagy középkori német városba, amely Északnyugat-Európa nagy útjainak találkozási pontjában feküdt. Ez a Rajna-parti város lett Albert későbbi útjainak kiindulópontja, melyek során az akkor ismert világ felét bejárta. A Rend megbízásából több városban megszervezte főiskolájukat. De ezek a városok csak állomások Albert Párizsba vezető útján, amely az első európai egyetemre vitte. A Párizsi Egyetemen a domonkosok két professzori székkel rendelkeztek, de a franciáké volt az előjog, hogy saját nemzetbéli professzort jelöljenek rá. Albert az első idegen domonkos, aki itt katedrát kapott. Kölnben Albert tovább folytatta tudományos munkáját. Megalapította a rendi egyetemet, amelyből később, a 19. század végén kialakult a Kölni Városi Egyetem. Katedrája köré húsz nemzet növendékei sereglettek össze, köztük Aquinói Szent Tamás is, kinek nagysága előtt később a mester, Albert is meghajolt. Albertet leginkább természettudósként ismerik az emberek. Az első indításokat a természettel való foglalkozásra Itáliában kapta. A természet csodái és rejtélyei először itt tárultak föl előtte. Későbbi élete folyamán a természettudománynak majdnem minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. Különleges szeretettel volt az élet iránt. A növény- és állatvilágot páratlanul ismerte. Jó megfigyelőképességéhez tudományos pontosság társult, ezért tudott olyan mélységekig behatolni a természet titkaiba s ért el olyan eredményeket, melyek előtt nemcsak a kortársak álltak meg ámulattal, hanem ma is tiszteletet parancsolnak. Természetesen Albert is korának gyermeke volt, ősi felfogások őt is korlátozták, de az elsők közé tartozik, aki nem a tekintélyre támaszkodó hittel, hanem a tapasztalat útján szerzett ismeretek alapján közeledett a természethez. Ezt az eszmét átsugározta a következő időkre is.

Albertnek, mint teológusnak legnagyobb eredménye az, hogy fölfedezte Arisztotelész filozófiai írásait, és termékennyé tette azokat a teológia számára. E műveket megtisztította minden rárakódott arab és egyéb rétegtől, s a tisztán arisztotelészi kincseket hasznosította. Ezzel megteremtette annak lehetőségét, hogy Tamás később nemcsak filozófiai, hanem teológiai kérdésekben is Arisztotelészre támaszkodhassék.

Ha valaki igazán látja Albert életét, önkéntelenül is fölmerül benne a kérdés, hogy egyetlen ember hogyan volt képes minderre? Hogyan élhetett ilyen megterheléssel és ilyen szellemi feszültség közepette? Tetterejének és termékenységének titka mély imádságos életében, Istennel való kapcsolatában rejlik. 77 éves Albert átvette a regensburgi püspökség vezetését. Egy tönkrement egyházmegyét kellett ismét életképessé tennie. Őt azonban semmi egyéni becsvágy nem hajtotta, csak az elődje hibáit akarta minél inkább kijavítani és jóvátenni. Két évvel később, mikor a rábízott feladatot végrehajtotta, alázatosan kérte a pápát, engedje, hadd éljen ismét egyszerű szerzetesként.

„Te magad menj Istenhez. Hasznosabb ez neked, mint ha az összes égben lévő szentet Hozzá küldenéd.” Ez a mondata az emberi lélek és Isten közti közvetlen kapcsolatot hangsúlyozza, amit semmi mással nem lehet helyettesíteni, s ebből ered az ember egész életének vallásos értéke. 1270-től ismét Kölnben élt. Itt dolgozott általános tisztelettől övezetten 1280. november 15-én bekövetkezett haláláig.

A Nagynak és Egyetemes Tudósnak nevezett Albert egészen alacsony termetű volt, s erről a következő anekdotát beszélték: amikor a pápa előtt, aki még nem ismerte őt, kihallgatáson jelent meg, a Szentatya jóságosán fölszólította az akkor már neves dominikánus szerzetest, hogy nyugodtan álljon csak föl térdeplő helyzetéből. A kicsi, de önérzetes Albert így válaszolt:

– Már felálltam!

Nagy Szent Albert szigorú gondolkodó és kutató volt, aki már a saját korában elmondhatta: „A természettudós feladata nem az, hogy mások híradásait egyszerűen átvegye, hanem hogy fölkutassa a természet jelenségeinek okait.” Ezért vállalkozott arra, hogy bányába leszálljon, ahol kőzeteket tanulmányozott; ritkaságokat gyűjtött, Kölnben pedig növényházat rendezett be. Elsőként írta le a virágok porzóit és a nektárt, ismerte a rovarok hasi idegszálát, s leírta a magban a csíra helyzetét. Megállapította a föld gömb alakját és a déli félteke lakhatóságát. Sevillában őriznek egy Albert-kéziratot, amelyet Kolumbusz Kristóf olvasott és lapszéli jegyzetekkel látott el. Albert számára „minden tudomány szem, amellyel az ember Istent nézi”.

Albert, aki előítéletek nélkül közeledett a Krisztus előtti és a kereszténységen kívüli világ szellemi értékeihez, kénytelen volt harcba szállni, főleg a saját rendjén belül, a meglátott értékekért: „Vannak emberek, akik nem tudnak semmit, de mindenképpen támadják a filozófia alkalmazását, főleg a prédikátor testvérek között, ahol senki nem mond nekik ellent… Ezt néhány lusta ember miatt mondom, akik, hogy a saját tétlenségüket palástolják, mások írásaiban tallóznak, hogy valami becsmérelnivalót találjanak bennük. Ilyenek hurcolták meg Szókratészt, űzték el az athéni akadémiáról Platónt, és megutálták Arisztotelészt is.”

Brabanti Tamás tesz tanúságot arról, hogy Albert minden elméleti kutatás mellett nagyon jámbor ember volt, annyira, hogy „a német misztika atyja” nevet érdemelte ki: „Saját megfigyelésem alapján mondom – hiszen hosszú időn át hallgatója voltam -, hogy a tiszteletreméltó mester, Albert testvér a prédikátorok rendjéből sok esztendőn át éjjel és nappal ápolta az imádságos életet amellett, hogy sokat tanított, olyannyira, hogy szinte naponta elimádkozta a zsoltároskönyvet. Amikor a zsolozsma, az előadások és a disputák véget értek, azonnal az elmélkedésnek adta át magát.

Albert, mint tanító és prédikátor, aki, mint „Bocskoros Testvér” gyalog járta be egész Európát, elsősorban arra törekedett, hogy megújítsa a méltatlan és pénzéhes klérust. Amikor egy kölni kanonok azzal dicsekedett előtte, hogy a római kúriától fölmentése van több javadalma birtoklására, a szent ezt mondta:

– Most legalább engedéllyel utazhat a kárhozat felé. Másutt az egyik előadásában ezt mondta:

Amikor regensburgi püspök volt, a hívekben igen mély nyomokat hagytak prédikációi. Egy-egy alapmondatát, illusztráló képpel együtt nagy fatáblákra festették és emlékeztetőül kifüggesztették a templomokban, hogy a püspök szavai állandóan szem előtt legyenek. Néhány ilyen „Albert-tábla” szavai ránk maradtak:

A hamis aszkézissel szemben: „Ha egy kemény szót türelmesen elviselsz Urunk szeretetében, az jobban tetszik Istennek, mint ha a hátadon szétvernél annyi seprőt, amennyi egy hold földön terem.”

A zarándoklás túlbecsülésével szemben: „Ha az Úr kegyelmével állandóan bánatot indítasz a lelkedben, Istennek jobban tetszik, mint ha a világ egyik szélétől a másikig zarándokolnál.”

Isten megismeréséről: „Ha Isten titka érdekel, akkor a legszegényebb embert kérdezd, aki örömmel szegény, Isten iránti szeretetből. Ez többet tud Isten titkáról, mint a föld összes tudósai.”