Válaszkereső: Képernyők fogságában – Hogyan segíthetünk gyermekeinknek visszatalálni a valós kapcsolatokhoz?
A Válaszkereső legújabb epizódjában Pécsi Rita neveléskutató ismét egy minden családot érintő témát bont ki: a kisgyermekkori képernyőhasználat hatását, a szorongó, kapcsolódni nehezen tudó gyerekek történeteit, és azt a kérdést, amely ma szülők tízezreiben ott motoszkál: ”Elrontottam valamit? Helyrehozható még?”
A beszélgetést egy különösen őszinte szülői levél indította el.
Elképzelhető, hogy az öt éves kora előtti túl sok képernyő maradandó károsodást okozott az idegrendszerében, és ezért szorong, nehezen barátkozik?
A levél így hangzott:
„Előfordult, hogy a két-három éves kislányom napi 1–2 órát töltött képernyő előtt. Ma már hatéves iskolás, jól teljesít, de félve, szorongva megy be reggelente, retteg a hibától, nehezen kapcsolódik a társaihoz. Lehet, hogy mindezt a korai képernyőhasználat okozta?”
Pécsi Rita válasza egyszerre reális és reményt adó.
Nem maradandó, nem helyrehozhatatlan károsodásról van szó – hangsúlyozza –, de a korai és rendszeres képernyőhasználat valós, mérhető terhet ró a fejlődő idegrendszerre. A 0–3 éves kor különösen érzékeny időszak: „nulla képernyő” lenne az ideális, mert ekkor még az agy rendkívüli sebességgel, külső ingerre érzékenyen formálódik. Három és hat éves kor között is mindössze kb. 40 perc az egészséges terhelhetőség, ehhez képest a napi 1–2 óra már olyan időt vesz el, amelyet a gyermeknek mozgásra, szabad játékra, kísérletezésre, kapcsolódásra kellene fordítania.
És éppen ezek hiánya vezethet ahhoz, amit az édesanya is leírt: a kudarctűrés gyengeségéhez, a túlzott megfelelési vágyhoz, a közösségtől való szorongáshoz. De a történet nem végzetes: a fejlődés visszaterelhető a természetes medrébe – sok valódi együttléttel, közös játékkal, beszélgetéssel, mozgással, természeti élményekkel.
Hogyan lehetne az iskolánkban is bevezetni, hogy ne kapjanak telefont a gyerekek 7–8. osztályig?
A kérdés így érkezett:
„A Búzaszem Iskolában a szülők aláírják, hogy nem vesznek személyes okostelefont a gyereknek egy bizonyos korig. Hogyan tudnánk mi is bevezetni ilyesmit?”
Pécsi Rita szerint a kulcs a közösségi összefogás. A Búzaszemben hét éve működik a rendszer, és látványosan javította a gyerekek társas, érzelmi és tanulási képességeit. A szülők és az iskola közösen vállalják, hogy alsó tagozatban nincs személyes képernyő, így a gyerekek:
- többet játszanak és beszélgetnek,
- többet mozognak és jobban figyelnek,
- jobban alszanak,
- kíváncsibbak, bátrabbak, kapcsolódóbbak lesznek.
A bevezetés útja egyszerűbb, mint gondolnánk: egy osztályközösség, tanári kar vagy szülői kör közösen dönt, közösen vállal, és egymást támogatja a mindennapokban. Sok településen már az önkormányzat, védőnők, orvosok, pedagógusok is csatlakoztak ehhez a szemlélethez.
Van bizonyíték arra, hogy a képernyőidő csökkentése tényleg működik?
A válasz: igen, és meglepően erős.
Pécsi Rita bemutatta a Váci Egyházmegye 33 napos „digitális diákdetox” programját, amelyben 130 felsős diák vállalta, hogy nagyböjt idején csak napi kb. másfél órát tölt képernyő előtt (már a kötelező feladatokkal együtt).
Az eredmények döbbenetesek voltak:
- javult a figyelem,
- javult a vizuális memória,
- javult a mozgáskoordináció,
- csökkent az agresszió és a feszültség,
- javultak a szociális kapcsolatok,
- csökkent a szorongás.
És mindez 33 nap alatt.
A gyerekek beszámolói talán még erősebbek voltak:
„Egy hét után már könnyebb lett”, „Nyugodtabban aludtam”, „Jobban ment a tanulás”, „Végre beszélgettünk”.
Miért ilyen nehéz még a felnőtteknek is?
Az adás egy felnőtt vallomásával zárul: egy függőségekkel foglalkozó terapeuta ír arról, mennyire nehéz számára is kordában tartani az okostelefonját. Ha egy felnőtt idegrendszer számára ilyen sodró erejű a digitális világ, akkor – ahogy Pécsi Rita fogalmaz – „milyen esélye van egy nyolcévesnek? Semmilyen.”
Pécsi Rita ismét hangsúlyozza: kisiskolás- és óvodáskorban nem lehet médiatudatosságot elvárni a gyerekektől. Ilyenkor kizárólag a szülői és pedagógusi jelenlét, a közös szabályok és a valódi tapasztalatokat kínáló környezet védheti meg őket.
A képernyő nem ellenség – de téves helyettesítő. A valós kapcsolatokat, mozgást, közös játékot, személyes kötődést semmilyen digitális tartalom nem tudja pótolni. A jó hír: bármikor újrakezdhetjük, és bármikor segíthetünk gyermekeinknek visszatalálni a valódi világhoz.
