Badalik Bertalan: Halottak estéjén
Sokan félnek a temetőtől. Én nem tudom, hogyan van: nekem meg valóságos élvezet az „élők országából” átmenni a „holtak országába”, és ott elgondolkodni a kihűlt csontvázak múltján, jelenén és jövőjén. Sehol az ember lelkébe nem markolnak úgy bele az örökélet gondolatai, mint a temető néma csendjében. Az ember egészen megkönnyebbül, amikor a különféle mértékkel adózó élet országából az „egyenlőség” országába lép, mert ott csak egy mérték létezik: az isteni szeretet, irgalom és igazságosság mértéke. A sírok, igaz, hogy különféleképpen festenek. Vannak elhagyott és ápolt, egyszerű és díszes, fakeresztes és márványemlékművekkel ékesített sírok. Az egyik egy fenyőládában fekszik, a másik érckoporsóban alussza álmát a feltámadásig. Az egyik – nézd csak, hogy ki van világítva s megrakva koszorúkkal, a másik ott mindjárt mellette a föld domborulatával csak éppen sejteti, hogy szintén egy régi vándornak a lakhelye. Ugye, milyen különbség.
Azután vannak gazdag és szegény sírok. Nem a virágra, nem az emlékművekre gondolok ám. Nem…
A temető nem is olyan néma, mint aminőnek gondolják. Csodálom, hogy nem hallja mindenki a sírok kérő könyörgését, amit a megholtak szünös-szüntelen sírjuk mélyéből kiáltanak felénk: „Könyörüljetek rajtunk, könyörüljetek legalább ti, barátaink!”….
Én azt a sírt tartom szegénynek, amelynek könyörgő hangjára visszhangképpen nem felel a hozzátartozók imádsága, nem nyílik meg az erszény, hogy az imádság és könyörületes cselekedet nyomán könnyebbülést nyerjen a szegény halott. Nem, nem a virág, nem a fény, hanem az Istenhez küldött ima és jócselekedet teszi a sír lakóját gazdaggá. A másik csak az emberek előtt jel – mindenesetre kedves jel -, hogy szeretteink emlékét kegyelettel őrizzük…
Istenem! hány ilyen koldusszegény sírt látok a temetőben. Ha az anyaszentegyház, mint jó édesanya, nem gondolna rájuk, hát Lázárnál is nyomorultabbak volnának.
Milyen jóleső látvány az, amikor az özvegyi fátyol alól, az árvák szájából nem a kétségbeesés hangjait zizegik tovább a temető fáinak sárguló, lehulló levelei, hanem az Isten akaratán való megnyugvást, az imádságot viszik fel az égbe engesztelő áldozatul az Úr trónusához.
Milyen gazdag az a sír, amelynek látogatói megértik és felértik, hogy miért mondat az anyaszentegyház halottak napján papjaival három-három szentmisét, továbbá, hogy miért engedélyezte a holtakért felajánlható toties-quoties búcsút ugyanezen napon azoknak a híveknek, akik ezen alkalommal meggyónnak, megáldoznak és a Szentatya szándékára imádkoznak.
Milyen gazdag az a sír, amelynek lakója földi zarándoklásában tagja volt a Rózsafüzértársulatnak. Mennyi rózsával, nem földivel, de az angyal ajkáról szakasztottal díszítik sírját a társulat millió, meg millió tagjai….
Én már nem is látom, hogy melyik sír a díszes, az ápolt, az elhagyott, csak azokért pörgetem a rózsafüzéremet, akik a világon a legelhagyatottabbak, mert a sírból könyörgő hangjukat nincs ki meghallja…
[Rózsafüzér Királynéja 1922. november hó (XXXVIII. 11.) 161-162.]
