Vasárnapi ráhangoló: Az örök szeretet jelene – Mindenszentek és Halottak napja

Heiter Robert Gottfried atya ezen a hetén arra hív, hogy pontosan és a lényegre figyelve különböztessük meg Mindenszentek örömét és Halottak napjának komolyságát – és közben próbáljuk meg letenni a „mi lett volna, ha…” gyötrő gondolatot az Isten szeretetének örök jelenében.

Mindenszentek ünnepe örömünnep. „Ez egy olyan ünnep, mintha a családból mindenkinek pontosan ugyanazon a napon lenne a születésnapja. Ez egy parádés, tűzijátékos örömünnep, ahol a mennyei Jeruzsálem minden lakóját ünnepeljük.” Nemcsak a kánonizált szenteket, hanem – reményünk szerint – „a nagyit és a szomszéd nénit is”, vagyis mindazokat, akiket Isten megdicsőített; s reméljük és kérjük is üdvösségüket – ezért imádkozunk értük.

Halottak napja egészen más: ilyenkor a család és a közösség már elköltözötteire emlékezünk. A nap hangsúlya a könyörgésen van: az Egyház különösen is imádkozik „minden elhunyt hívőért”, különösen a tisztulásban lévőkért. A búcsú, az elengedés és az elköszönés tapasztalatai egyszerre idéződnek fel, ami könnyen lelki feszültséget kelt. Sokan megtapasztaljuk, hogy „minél régebben vagyunk fiatalok”, annál többször álltunk koporsó vagy urna mellett, s amikor egy napon idéződik fel a család összes halottja, az különös nyomást tehet a lélekre. Az elengedés nem a gyász kikerülése: a keresztény gyász valóságos, de a remény alakítja Krisztusban.

Gyakran eljátszunk a „mi lett volna, ha…” gondolatával: ha előbb észreveszik a betegséget, ha jobban odafigyelt volna, ha még lett volna idő közös tervekre. Ezek a „volnák” nem segítenek.

„Ezekkel a volnákkal mi okozunk önmagunknak elképesztően profin és félelmetesen ügyesen igencsak csontig hatoló fájdalmakat. Nem az Isten, nem az élet, nem a sors. Csupán csak mi.” Isten nem a rossz szerzője; amit megenged, ahhoz kegyelmet is ad, hogy reménnyel hordozzuk.

Halottak napján nem az emlékeiknek kell kikopniuk, hanem a „volnáinknak”. Az arcukat, a hangjukat, a gesztusaikat, a tetteiket őrizzük – a meddő feltételezgetést engedjük el.

„Az Isten a szeretet állandó, örök és sürgető jelenében él.” Ő nem „lebegtet”, nem emlékeztet arra, mi lett volna; az ilyen játszmák az emberi szív bizonytalanságából fakadnak. Isten nem akar fájdalmat okozni és nem játszik velünk; a sebek hordozásában kegyelmével kísér. Mi vagyunk hajlamosak „dekázni” a múlttal és a jövővel.

„Halál nincs élet nélkül” – a kettő szorosan összetartozik. Az „örök és állandó jelen” szeretete nem engedi meg a lebegtetést: az emlékezés nem bénít le, hanem a jelen szeretetére szabadít fel.

Ha leszámolunk a „talánjainkkal” és a „majdjainkkal”, ha elengedjük a „térjünk vissza rájuk” és a „majd meglátjuk” halogató kifejezéseit, akkor az élő és eleven szeretet állandó, örök sürgetése kezd dominálni – mert „az állandó és örök jelenben él”. Amit ma szeretetből teszünk, a kegyelemmel együttműködve formálja életünket és üdvösségünket.