Borgia Szent Ferenc, aki a halál csendjében hallotta meg Isten hívását – Szentek élete
Borgia Szent Ferenc – jezsuita generális
* Gandia, Spanyolország, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
1510. október 28-án született Spanyolországban, Gandiaban.
Frenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia, Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka, Ferdinánd király unokája volt. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.
1529-ben házasságot kötött Eleonora Castro udvarhölggyel. Tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt azonosítani kellett a holttestet a felnyitott koporsóban. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordult korábbi életétől.
Egyelőre nem tudta rászánni magát a teljes szakításra addigi életével. 1539- től 1543-ig Katalónia alkirálya volt. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán meghalt a hitvese. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte a néhány évvel azelőtt megalapított jezsuita rendbe.
1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot: „Szívvel-lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne”. Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek.
1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet ezzel a megjegyzéssel: „Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd… Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.” A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot. S mindezt – Ignác szavai szerint – „egyelőre titokban, mert egy ilyen hír akkorát szól, hogy nem bírja el a világ füle”.
Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában – így napirendjében is – olyan szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket és kerülje a túlzásokat. Egy Gandiába látogató spanyol püspök ezt írta a barátjának: „A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti erényeinek és jó kormányzásának hírét. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világi embernek az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.”
1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölte családja tagjaival lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesek és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550-55): „Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye”.
Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését.
1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralkodásról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzerejét jelentősen megnövelte.
Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lelkek érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró számára adódtak nehézségek. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta.
Ferenc tekintélye és befolyása számos ellenséget is szerzett. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, s amelybe ő maga csak néhány oldalt írt. Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc Portugáliába, majd 1561-ben Rómába ment.
Most azonban minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt: menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedéseit vádakkal fogadták, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Eleinte teljes rejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: „Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait”. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt, úgy tisztelték, mint „aki egykor herceg volt, most pedig szent”. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén őt választották meg harmadik generálisnak.
1570 nyarán Szent V. Pius pápa a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek a török elleni szövetséget kellett megszerveznie a spanyol és portugál királyi udvarban. „Semmire sem gondoltam kevésbé – írta Ferenc az egyik lányának -, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek… Bízom mégis az engedelmesség erejében.” A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön 1571-ben Lepantónál aratott tengeri győzelem mégiscsak látható sikernek számított.
Ferenc számára e küldetés azzal az örömmel is járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy a „szent herceget” láthassa és hallhassa.
Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniuk. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén híre jött a pápa súlyos betegségének, vissza kellett indulniuk Rómába. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Gyaloghintójábán – melyet nem tudott többé elhagyni – írta utolsó levelét egy barátjához: „Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.”
Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába, s két nap múlva, a szeptember 30-áról október 1-jére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc.









