Mi szólhat az imádkozás mellett tragédiák idején?

„Miért bajlódjunk az imádkozással?” – kérdezhetik a világias kritikusok. Nos, megmondjuk, miért.

Az amerikai közbeszédben megjelent az a sajnálatos jelenség, hogy egyes közszereplők és kommentátorok az imádkozás gondolatának kigúnyolásával fogadják a tömeges lövöldözésekhez és a természeti katasztrófákhoz hasonló tragédiákról szóló híreket.

Emlékeim szerint pár évvel ezelőtt, amikor keresztény politikusok imáikról biztosították valamely katasztrófa áldozatait („gondolatban az áldozatokkal vannak és imádkozunk értük” stb.), a nem keresztény kommentátorok dühösen reagáltak, és azt mondták, hogy az áldozatoknak élelemre és fedélre van szükségük, vagy pedig azt, hogy tenni kell valamit, hogy a jövőben csökkentsék az ilyen események lehetőségét, például árvízvédelmi intézkedésekkel vagy fegyverkorlátozás bevezetésével.

Valóban jogos és észszerű lehet megkérdőjelezni a politikusok őszinteségét, ha az imádságot a cselekvés pótlására, a cselekvés helyett ajánlják fel (lásd Jk 2,16), ha tényleg erről van szó. Most azonban úgy tűnik, hogy egy új szakaszba léptünk, amelyben már magát az imádkozás gondolatát teszik nevetségessé, mondván, hogy nem mentette meg az áldozatokat. Sötét helyre érkeztünk, ahol azoknak az elvei, akik gúny tárgyává teszik a keresztre feszítést, beférkőztek a közbeszédbe is egy még mindig többségében keresztény nemzetben:

„Szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki.”

Mt 27,42

Katolikusokként képesnek kell lennünk arra, hogy megválaszoljuk a gúny mögött rejlő félreértést, akár őszinte, akár nem. Úgy tűnik, az elképzelés az, hogy ha az ima valóban hatásos lenne, akkor a keresztényeket nem érné semmilyen szerencsétlenség. Ez nyilvánvalóan nem valami olyasmi, amiben a keresztények valaha is hittek volna, amint ezt egyetlen pillantás a Szentírásra vagy az egyház történetére is megerősíti. Éppen ellenkezőleg, a legjobb, legnagyobb imádkozóknak, a szenteknek, gyakran kellett nagy szenvedéssel és halállal szembenézniük, ahogyan azt Urunk is megjósolta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Amennyiben ebben az életben egyesülünk Krisztussal, egyesülünk az ő szenvedéseivel is; a következő életben pedig remélhetjük, hogy osztozhatunk az ő dicsőségében (2Kor 1,5; 1Pt 1,11; Róm 8,18 és másutt).

A katolikus lelkiség nagy hangsúlyt fektet erre a valóságra. Az üldözés az Egyház jellemző jegye, a szentek pedig gyakran nagyon komolyan ki vannak téve félreértéseknek, csapásoknak, betegségeknek és a halálnak. Mindazonáltal a miénk egy örömteli vallás, mert ezekben a dolgokban megtalálhatjuk Krisztust. A kívülállók ezt nem tudják könnyen megérteni, de hadd mondjak valamit arról, hogy mi egyáltalán miért imádkozunk.

Gyakran ösztökélnek minket arra, hogy imádságban kérjünk bizonyos dolgokat – ez a kérő imádság –, de nem ez az imádság egésze, sőt még csak nem is a legfontosabb része. Hagyományosan az imádságot négy kategóriába sorolják: imádás, hálaadás, bűnbánat és kérelem. A hagyományos katekizmusok magát az imádságot egyszerűen úgy határozzák meg, mint az elmének és a szívnek a felemelését Isten felé. Az imádság azt jelenti, hogy Istenre figyelünk – magunkat, saját akaratunkból, az Ő jelenlétébe helyezzük. Nem kell feltétlenül szavakat használnunk hozzá, és ha használunk, azoknak nem kell feltétlenül a saját szavainknak lenniük; lehetnek a zsoltárok, a liturgia vagy a formális imák szavai, amelyeket addig ismételünk (például a rózsafüzérben), amíg már nem is az egyes mondatokra gondolunk, hanem a szavak nélküli imádság kereteként használjuk őket.

Ha párhuzamot vonunk az emberi kapcsolatokkal, az segítségünkre lehet. Ha szeretünk és tisztelünk valakit, és tudjuk, hogy ez a személy őszintén törődik velünk, akkor időt akarunk majd vele tölteni. Egy nehéz helyzetben a beszélgetés egy ilyen emberrel segíthet nekünk megnyugodni és tisztázni gondolatainkat, még akkor is, ha a másik fél nem sokat szól hozzá. Függetlenül attól, hogy egy ilyen találkozóra elvisszük-e a megoldásra váró gyakorlati problémát, az ilyen beszélgetések, mint egy másik emberi lényhez való kapcsolódás formái, önmagukban is jók, és szükségesek kapcsolatunk fenntartásához és elmélyítéséhez.

Ha az emberi kapcsolatokban tudunk olyan nem-tranzakció-jellegű megközelítést alkalmazni, amely, mondjuk így, „a lelket táplálja”, akkor ezt minden bizonnyal Istenhez fűződő kapcsolatunkban is meg kell tennünk. Időt töltünk Istennel, kommunikálunk Vele, hálát adunk Neki és dicsérjük Őt, mert jó ezt tennünk, mert az emberi élet célja az Istennel való bensőséges kapcsolat és akarategység, amihez imádságban közeledünk, és ami a mennyországban fog kiteljesedni.

Egy nem hívő ember felteheti a kérdést, hogy vajon Isten visszajelez-e nekünk. Néhány szentnek voltak „belső hangjai”, vagy akár látomásai is, de a leggyakrabban Isten sokkal finomabb módon kommunikál velünk. Gyakran előfordul, hogy lelki életünkben az imádság után nagyobb békét, a cselekvési tervünk iránt nagyobb bizakodást, nagyobb erőt és bátorságot érzünk. Gyakori tapasztalat az is, hogy valaki, aki egy nehéz problémáról imádkozik, kitalálja, hogyan kezelje azt, vagy azt tapasztalja, hogy a körülmények kedvezően változnak, esetleg váratlan segítséget kap. Az olvasók elvethetik ezt, vagy megpróbálhatják kimagyarázni, de ez tény, az istenfélő katolikusok és más keresztények ezt így tapasztalják meg az életükben.

Isten azt akarja, hogy vigyük hozzá a problémáinkat, tőle kérjünk segítséget, és minden vigaszunkra és sikerünkre a Vele való kapcsolatunk fényében, azaz áldásként tekintsünk. Másrészt viszont, ha úgy akarná, egy pillanat alatt megoldhatná minden problémánkat. Megszabadíthatna az isiászunktól vagy a bajkeverő anyósunktól; megjavíthatná az autónkat vagy a háztetőt, vagy megnyerethetné velünk a lottón a főnyereményt, és milliomosokká tehetne minket. A keresztény élet, ahogy mi tapasztaljuk, az Istentől kapott kisebb és nagyobb megsegítésekkel zajlik, de Isten nem oldja meg egyszerűen minden problémánkat. Az élet nem így működik. Azért vagyunk ezen a világon, hogy dolgozzunk, nehézségekkel nézzünk szembe és szenvedjünk, amellett, hogy megtapasztalhatjuk a boldogságot és az örömöt is, mert ez a megszentelődésünk útja. Így tudunk dicsőséget adni Istennek, felépíteni a Földön az Ő országát, és egyesülni Krisztus példájával és szenvedéseivel.

A szenvedések, amelyeknek kitettük magunkat, amelyeket önként vállaltunk vagy türelemmel elviselünk, megváltó erejűek. Ezért szenvedte el őket Krisztus, és mivel az az akarata, hogy mi is hozzájárulhassunk az megváltás művéhez, nekünk is megengedi, hogy másokért szenvedjünk, és jóvátegyük a rosszat, amit mi és mások cselekedtünk. Ahogy Szent Pál kiáltott: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24).

Isten nem úgy bánik velünk, mint a társállatkájának mindent elnéző, engedékeny gazdi, aki azt akarja, hogy az ő hörcsögének legyen bőségesen ennivalója és kényelmes környezetben éljen. Ő inkább olyan, mint egy atya, aki azt kívánja, hogy fia növekedjen érettségben, megbirkózzon az akadályokkal, és megtanulja, hogyan kell helyesen cselekedni, még akkor is, ha az nehéz. Isten segít nekünk, de abban segít, hogy azon az úton járjunk, amelyen Krisztus lépkedett előttünk. Ez nehéz út, de ez az út vezet el az igazi boldogsághoz ebben az életben, valamint a dicsőséghez a következő életben.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Answers