Önkéntesség: fontos kérdések, amelyeket érdemes feltenni magunknak, mielőtt belevágunk

Hasznosak szeretnénk lenni plébániánkon, gyermekeink iskolájában, vagy egy egyesület körében, de nem bízunk magunkban, képességeinkben? Szánjunk időt a gondolkodásra és tegyük fel magunknak jó kérdéseket, hogy jó döntésekre juthassunk.

Gyakran minden oldalról megkeresnek: a plébánia önkénteseket toboroz liturgiához, virágrendezéshez, a gyerekőrzéshez. A katolikus magániskola hitoktatókat keres, a sportklub vagy kultúrkör pénztárost venne fel. A felszólítás néha csak általánosságban van meghirdetve, könnyű a menekvés. Időnként viszont a kérdést egyenesen nekünk teszik fel: „Vállalná ezt a felelős munkát”? És aztán van, hogy megszólal egy kis belső hang, ami emlékeztet minket arra, hogy néhány hónappal ezelőtt fel akartunk iratkozni egy egyesületbe a legszegényebbek megsegítésére.

Franciaországban a 15 év felettiek több mint 34%-a áldoz az idejéből mások számára, ebből 21% valamilyen egyesületnek segít, ami kevesebb, mint a Covid előtt — derül ki a franciaországi önkéntesség 2025-ös helyzetét bemutató „France Benevolat 2025” felmérésből, amelyet a La Croix 2025. április 28-án közölt. Egyeseknek nehéz ezt a lépést megtenni, idő hiánya miatt. Ez áll fenn a 15-34-es korosztálynál, akik havonta csak pár órára tudnak rendelkezésre állni. De legalább nagyobb a számuk, mint a múltban. Több mint 15 %-uk egyesületeknél dolgozott 2010-ben, míg 2025-ben 20 %-nál is többen. Bár az önkéntes munka jótéteményei ismertek, érdemes egy kis időt szánni a dolog átgondolására, egyedül, párként vagy családként, mielőtt belevágnánk. Xavier Lefebvre atya néhány konkrét kritériumot ajánl a gondolkodáshoz.

Miért kötelezzük el magunkat?

Xavier Lefebvre: Nem lehetek keresztény elköteleződés nélkül. Ez fejleszti bennem az irgalmasság erényét, az Egyház és a testvéreim iránti szeretetet. Hallgassuk meg Szent Jakabot: „… tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet”. (Jak 2,18). Nem lehet önzően önmagunkba zárkózni és azt gondolni, hogy a plébánia vagy az iskola ügyei mások dolga. A keresztény ember nem mindenből hasznot húzó egyén, hanem cselekvő ember. Amikor egyik vagy másik megbízást teljesítjük, jobban megértjük a valóságot a terepen, bár gyakran könnyebb mindent bírálgatni és megmaradni fogyasztónak.

A keresztény elköteleződés lehetővé teszi számunkra, hogy hiteles gyümölcsöket teremjünk azokban a közösségekben, amelyek életünk társadalmi valóságát alkotják (család, plébánia, iskola, lakókörnyezetünk stb.). Tudatában vagyunk-e annak, hogy részei vagyunk egy közösségnek, és hogy az számít ránk? Egy plébánia nem fejlődik csupán a papjaival, egy iskola csupán a tanáraival és vezetésével.

Hogyan tudhatjuk, hogy képesek vagyunk-e elvégezni azt a feladatot, amit ránk kívánnak bízni?

Fel kell tennünk magunknak teljesen konkrét kérdéseket: Rendelkezem-e azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket elvárnak tőlem, vagy hiányzik hozzá a tudásom vagy a gyakorlatom, és azt meg kellene szerezni? Magunkban megállapítani, hogy nem vagyunk képesek, lehet rejtett hamis szerénység, de esetleg valóságos gőg. A Szent Szűz soha nem mondta: „Nem vagyok képes”! Az elköteleződés hitelesen jelzi saját kiteljesedésünket mások szolgálata által.

Mennyi az az idő, amivel tényleg rendelkezem? Nagyon világosan kell látni, hogy mit akarunk tenni és mire vagyunk képesek. Az önkéntes szolgálat feladatait és időtartamát egyértelműen meg kell határozni.Régebbi plébániámban önkéntes űrlapok voltak, amelyek szerződésekhez hasonlítottak. A következőket tartalmazták: „A recepciós szolgálatban vagy, heti ennyi és ennyi órát vállalsz ilyen és ilyen időtartamra, ilyen és ilyen céllal, amit el kell érni.” Önkéntesnek lenni semmi esetre nem jelenti azt, hogy rabszolgaként kell dolgozni.

Az önkéntes szolgálat feladatait és időtartamát egyértelműen meg kell határozni

Számomra mi az értelme ennek az elköteleződésnek? Például, ha az elején nincs elég szakértelmem a feladathoz, az a tény, hogy idővel beletanulok, lehet egy érv. Nincsen jobb hitoktató iskola, mint gyakorolni a hitoktatást: másokat a vallásra tanítani felkelti érdeklődésünket saját hitünk iránt. Gyakran hitünket átadva növeljük sajátunkat. A plébániák nem várnak nagy teológusokat, szakembereket, inkább olyanokat, akik kiteljesednek a vállalásuk során és tanúságot kívánnak tenni hitéletükről.

„Ha én nem megyek, nem megy senki” – hallható itt-ott …

Ez a legrosszabb módja a gondolkodásnak. De mégse maradjunk érzéketlenek a felszólításra. Hogy ne tévedjünk, gondoljunk arra az elvre, ami mindent irányít: A kereszténység nem nyugtalan élet, hanem termékeny élet. Milyen a nyugtalan keresztény élet? Az, ha valaki sok mindent tesz a Jó Istennek, de nem ott, ahol ezt várja tőle Isten. Vannak, akik sokat csinálnak, sokat adnak magukból, mindegy hogy, milyen formában, aztán belefáradnak és nem látni őket többé …

És mit gondoljunk erről a véleményről: „Ha abbahagyom, nem lesz többé senki, aki elvállalja ezt a feladatot”?

Ez tudatára ébresztheti közösséget, hogy ha te már nem vagy ott, akkor kell találni valaki mást. Néha ez nehézséget jelenthet a közösségnek, de senki sem nélkülözhetetlen. A többiek számára pedig könnyű ráhagyni mindent olyan személyekre – és mindig ugyanazokra -, akik mindent megcsinálnak. Plébánián belül a kérdés inkább az: ismerik-e egymást eléggé ahhoz, hogy hívni tudjanak valakit és egymás között új embereket toborozzanak? Soha nem lesz balsiker, ha mindenki tudja, hogy mit képes adni a közösségnek. A felelősnek és a plébánosnak a dolga azután kiértékelni az ajánlatokat.

Mik a kritériumai a jó választásnak?

Én hármat különböztetek meg. Elsősorban az elköteleződés legyen válasz Isten hívására. Egy dolog mindent Isten számára tenni, más dolog azt tenni, amit Isten vár tőlem. Főleg nem azért vállalkozom önkéntes feladatra, hogy pótoljam a társadalmi elismerés hiányát, vagy hogy hatalomra tegyek szert. Ezen kívül legyen összeegyeztethető családi állapotomból adódó kötelességeimmel. Ha az elkötelezettségem miatt elmaradnak a házastársammal szükséges intim pillanatok, vagy a családi kötelességeim, akkor ez nem egyeztethető össze.

Végül pedig, időnknek, erőnknek, kapacitásunknak ez a rendelkezésre bocsátása ne legyen izgatottság forrása, hanem szolgáljon lelki életünk növekedésére. A lelki élet jótékonyságot feltételez. Ez a jótékonyság, ez a szeretet igen jó mód arra, hogy megítélhessük lelki életünk hőfokát!

Honnan tudhatjuk, hogy Isten hova hív minket?

Tanácsot kell kérni férjünktől, feleségünktől, olyan személyektől, akik már végezték ezt a szolgálatot. És a plébánosunktól. Elsősorban a hozzánk közelálló személyek segíthetnek abban, hogy egy lépést hátra lépjünk, és megvizsgáljuk önmagunkat, képességeinket és korlátainkat. De Isten rajtuk keresztül is közvetítheti hívását. Végül, a közelállókkal folytatott, szükséges megbeszélések után nincs más hátra, mint teljesen Istenre hagyatkozni. Biztosak lehetünk abban, ha a döntésünk, amelyet meg akarunk hozni, békét és örömet hoz életünkbe, ez jó jel. Kérhetjük Istent, adja kegyelmét, hogy elköteleződésünk félelem, aggódás és hamis alázat nélküli legyen, és az irgalmasság gyümölcsét teremjük az Egyház és a közösség számára.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia