Szent Ágoston, az Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete – Szentek élete
Szent Ágoston – püspök, egyházatya
* Tagaste, Numidia, Észak-Afrika, 354. november 13. +Hippo, Észak-Afrika, 430. augusztus 28.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, Tagastéban. A kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.
Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.
Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget.
Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását.
Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthágóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiúk.
Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthágóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát „dajkamesének” tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.
Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát.
Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis pronviciabeli városból előbb Karthágóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai.
Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. „Két ember van bennem…”
Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utána jött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót – ámbár ez még nem bizonyít semmit. Úgy tűnik azonban, hogy a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. A szerelemről csak saját ifjúkorának tapasztalatai alapján tudott szólni.
Akkoriban Ambrus püspök Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A rétor-tanár Ágostont először a püspök nyelvezete ragadta meg, emiatt kezdte rendszeresen hallgatni. Micsoda szónok! Ám a szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe.
A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették, és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: „Meddig még, Uram?” A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: „Tolle-lege, tolle-lege”, azaz „Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd”. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást, és ennél a helynél ütötte fel: „Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen” .
Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra, és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: „Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.” Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. „Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.”
Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök megkeresztelte.
Édesanyja, Mónika, a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott. Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa tovább az életét, s olyan jelet kapott, amit nem várt.
Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: „Ágoston legyen a pap!” A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt. Azt jelentette ugyanis a papsága, hogy fel kellett adnia kedvelt tanulmányait, a szemlélődő életet, el kellett búcsúznia a barátaitól – mindezt egy nagyon fáradságos szolgálat kedvéért.
Új feladata arra ösztökélte, hogy szemlélődését és tanulmányait a Szentírásra, a Hagyományra, teológiai és lelkipásztori kérdésekre irányítsa. Harmincöt éves volt ekkor.
Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Észak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsugárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. „Nem elnökölni, hanem szolgálni” – így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. Ezért mindazok, akik vele együtt éltek, vagyonukról lemondtak és átadták a közösségnek.
Napról napra végezte a liturgiát és szolgáltatta ki a szentségeket. Vasárnaponként és ünnepeken prédikált, gyakran naponta kétszer is. Közel ezer ilyen beszéde maradt ránk, és valamennyi arról tanúskodik, hogy Ágoston rendkívüli módon ismerte a Szentírást.
Emellett a katechumenokat fel kellett készítenie a keresztségre, gondoskodnia kellett a hippói egyház javainak kormányzásáról, igazságot is kellett szolgáltatnia peres kérdésekben, foglalkoznia kellett a szegények és árvák gondjaival, és meg kellett szerveznie a városban a karitatív tevékenységet. Gyakran emlegette, hogy „összeroskad a püspökség gondjai alatt”.
A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem.
Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen.
A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor meghalt 430. augusztus 28-án.
*
Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Utolérhetetlen módon írta le Istenhez vezető útját. Vázolja Istennek azt a felfedezését, amely „abban a mélységben történik, amely mélyebb, mint minden bennem lévő mélység, és magasabb, mint minden bennem lévő magasság”. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel „Krisztusnak szolgál a tagjaiban”, de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet.
Ágoston kora történelmileg nyugtalan korszak volt: hanyatlása korát élte a római birodalom, az Egyházat pedig különféle tévtanítások osztották meg. Amikor Marinus hadvezér diktatúrát vezetett be Észak-Afrikában, Ágoston kihirdette, hogy az Egyház újra az üldözés állapotába került.
Ágoston a maga igaz tanításával különösen a donatisták szemében volt szálka. Fennen hirdették a szószékeiken, hogy üssék agyon Ágostont, mint egy farkast, mert zavarja a nyájat. Néhányszor útja közben rá is támadtak, hogy megöljék, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Mikor azonban a donatisták zsinatra jöttek Karthágóba, alaptételének megfelelően – gyűlöld a tévedést, de a tévedő embert szeresd! – mérsékletre intette híveit: Most senki nem keresheti a vitát, még csak nem is védheti a maga hitét vitatkozással, mert abból szikra pattanhat ki. Mi (a zsinati atyák) tárgyalunk értetek, ti pedig imádkozzatok értünk!”
Nagy Károly szívesen hallgatta, ha Ágoston Decivitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: „Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!” Alkuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: „Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!”
