Vasárnapi ráhangoló: A kiválasztottság felelőssége és Isten egyetemes üdvözítő akarata

Az Izajás próféta könyvéből vett vasárnapi olvasmány (Iz 66,18–21) arra figyelmeztet, hogy Isten népéhez tartozni nem elsősorban kiváltság, hanem küldetés és felelősség. A próféta szavaiban nincs semmi hízelgő: világossá teszi, hogy a választottság önmagában nem elég, hiszen Isten azért hívta meg övéit, hogy az Ő ügyének hiteles hordozói legyenek.

Isten valóban a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és amikor kiválasztott, feladattal is megbízott. Ha ezt a küldetést fél szívvel vagy kényelmesen „okosba” próbáljuk megélni, akkor Isten újabb és újabb népeket von be az üdvösség tervébe. Nem azért, mert visszavonná a szeretetét, hanem mert az Ő szava, ereje és küldetése nem maradhat gazdátlan.

Hajlamosak vagyunk belső köröket kialakítani: jók és még jobbak, tökéletesek és tökéletesebbek között különbséget tenni, és közben azt hinni, hogy mi már „ki is maxoltuk a vallásos életünket”. Eljárunk szentmisére, betartjuk az Egyház előírásait, sőt még az egyházfenntartói hozzájárulásról sem feledkezünk meg – és ezzel elhisszük, hogy minden rendben van. Pedig ez csupán a jéghegy csúcsa.

A valódi keresztény élet mélységei, a belső rezdülések, a közösséget összetartó belső kohézió sokkal nehezebb feladat. Izajás próféta szavai szerint az Úr „ismeri cselekedeteinket és gondolatainkat”, és minden népből összegyűjti azokat, akikben még valóban él a láng. Ezért nem meglepő, ha időnként más kapja a feladatot, amelyről azt hittük, nekünk jár – lehet, hogy benne lobog az a tűz, amely bennünk már csak parázslik.

A keresztény embernek soha nem szabad megelégednie a „minimum teljesítésével”. Nem a vallásos szokások kipipálása számít, hanem az, hogy él-e bennünk az Isten iránti szenvedély és a közösséget éltető belső tűz. A választottság tehát nem kitüntetés, amit birtokolunk, hanem feladat, amelyre nap mint nap újra igent kell mondanunk.