Szent X. Pius: „Mindent helyreállítani Krisztusban” – Szentek élete

Szent X. Pius pápa

* Riese, Itália, 1835. június 2. + Róma, 1914. augusztus 20.

Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki.

Tizenkétéves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát is.

1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.

Ötven esztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett.

1903-ban Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, „bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat”.

XIII. Leó pápa (1878-1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Pius pápa minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első enciklikájában ezt írta: „Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban.”

Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet.

Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy „a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani”.

X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolásával. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy „ébressze föl a hívekben az áhítatot és könnyítse meg az imádságot”. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.

X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta.

Megalapította Rómában a Biblikus Intézetet a szent-írástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével. Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett „modernizmus” irányzatában különös veszedelmet észlelt. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a „modernizmus” megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett. Végül a Pascendi kezdetű enciklikában gyökeresen elvetette a modernizmust.

A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak.

X. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól.

Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta.

Amikor pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden. Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. Az volt a célja, hogy „a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak”.

Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: „Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.”

Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően – általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz – korábban áldozzanak.

Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. „Jön a háború” – szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört, de 1914. augusztus 20-án, Rómában meghalt.

Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor 1951-ben boldoggá avatásakor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta. Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: „Élve vagy halva, de visszajövök”. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét, és a lagúnák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik.

A pápa végrendelete így kezdődik: „Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.”

Szülőfalujában a fiatalok arról panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, ezért azonnal elhatározta: „Alapítunk egy esti iskolát!” És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy „ez a legfárasztóbb”. Plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni, és annyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott.

Egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka sok jót tett. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a markába, és nevetve mondta:
– Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.
Ezután egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket.
– Mennyi idős? – kérdezte a pápa.
– Négyéves – válaszolta az édesanya -, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet. Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle:
– Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?
– Jézus Krisztust! – jött gyorsan a válasz.
– És kicsoda Jézus Krisztus? – kérdezte újra a pápa.
– Jézus Krisztus Isten – mondta a kisfiú.
Akkor a pápa az édesanyához fordult:
– Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni.
Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte:
– Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!