Miért kezdek kételkedni a saját szkepticizmusomban?

Ironikus, hogy a felvilágosult szkepticizmus tulajdonképpen egy rettenetes módszer a tudás megszerzésére.

Nem ritka, hogy kérdéseket teszek fel magamnak. Természetemnél fogva szkeptikus vagyok, és szó szerint nem hiszek el semmit sem, amíg több forrásból meg nem erősítik. A közösségi médiában terjedő trendek egy centiméterrel sem mozdítják el a meggyőződésemet. Előítéletek nélkül legyintek a pletykákra. Könnyedén elhessentem a pletykát. A legtöbb dologban nem hiszek, amíg a saját szememmel nem látom, vagy legalább két-három véleményt be nem gyűjtök. Én vagyok az a bosszantó fickó a bűvészbemutatón, aki azt próbálja boldogan kitalálni, hogyan is történt az illúzió (nemigen sikerül). Nem tudok csak úgy hátradőlni és élvezni a műsort.

Egész életemben azt gondoltam, hogy a szkepticizmusom kétségtelenül egy jó tulajdonság. Úgy véltem, azt jelenti, hogy józan, óvatos és okos vagyok. Azt hittem, azt jelenti, hogy racionálisabb vagyok másoknál. Az oktatásom során minden ezt a büszke véleményemet erősítette. A filozófiaórákon Descartes-ról tanultunk és arról, hogy ő mindenben kételkedett, mert szerinte a kétely a tudás kezdete. Olvastuk Hume-ot, aki azt állítja, hogy butaság elfogadni akármilyen, hagyományokon vagy szokásokon alapuló igazságot. Tanulmányoztuk John Locke-ot, aki azt állította, hogy az igazságot elsősorban a személyes tapasztalat igazolja.

Ezek a ritka filozófiai eszmék aztán beszivárogtak a popkultúrába, és ma már a legtöbb ember természetes módon szkeptikus. Azt akarjuk, hogy mindent bizonyítsanak be nekünk, mielőtt elhisszük. Emiatt aztán végül ott állunk mindenféle különböző eszmékkel, amelyeket mindannyiunkban valami egyedi, titokzatos belső folyamat dönt el.

A világban több milliárd szkeptikus ember él, akik azt állítják, hogy az ő személyes véleményük azért igaz, mert a hit próbája, a szkepticizmus legyőzésének az egyetlen módja a személyes tapasztalat. Minden mást megkérdőjeleznek és elutasítanak. Bizalmunk elnyerése véletlenszerű, és az igazság legjobb forrásait: az idősebbeket, a szülőket és a vallási hagyományokat hamar elutasítjuk.

Egy borzasztó módszer

Ironikus, hogy a felvilágosult szkepticizmus tulajdonképpen egy rettenetes módszer a tudás megszerzésére. Ha nincs bizalmunk, nem tudunk tanulni sem. Ha elvből elutasítjuk a bizalmat, valójában nem arról van szó, hogy immár nem bízunk semmiben. Rászedhetők és hiszékenyek leszünk, és a legrosszabb forrásban bízunk – önmagunkban. Nem tudom, hogy te hogyan állsz ezzel, de én állandóan tévedek. Sok tévedés árán tanultam meg, hogy meg kell bíznom másokban. Amikor egyedül léptem, katasztrofális hibákba estem.

Például sok éven át, mielőtt megtértem volna, nem bíztam az egyházban. Izgatott, érdekelt, de voltak kérdéseim. Véget nem érő kérdéseim. Minden katolikust, akit csak találtam, a bonyodalmas erkölcsi tanításokról és teológiai árnyalatokról faggattam. Kételkedő voltam, aki azt követelte az egyháztól, hogy igazolja magát előttem. Úgy gondoltam, ha választ kapok minden kérdésemre, akkor majd lesz értelme megtérnem, de addig kételkedő maradok.

Papként gyakran látom ugyanezt a hozzáállást olyan fiatal pároknál, akik évek óta járnak együtt, de az esküvőt egyre tologatják. Ezek a párok véget nem érő módon tudnak kérdezgetni. Kapcsolatukhoz a jövővel kapcsolatos kételyeikből közelítenek, és ezzel a kapcsolatnak az a szakasza, amikor még információkat gyűjtögetnek, végtelenül kinyúlik.

A kérdéseknek soha nem lesz vége. Mindig van még egy kérdés, amit fel lehet tenni.

A hit esetében az Egyháznak mindig vannak nehéz erkölcsi tanításai, amelyekkel meg kell küzdeni. Mindig vannak csodák, amelyekben kételkedni lehet, félelmek a jövővel kapcsolatban és ismeretlen lehetőségek. Ugyanez áll a házasságra is. Két ember soha nem tudhat mindent egymásról. Ez még 50 év házasság elteltével sem lehetséges.

Biztonságosság, nem okosság

Kiderült a számomra, hogy ha továbbra is kételkedem, soha nem fogok áttérni. Soha nem fogom megtudni, milyen is valójában katolikusnak lenni. Azok a fiatal párok, akik ürügyként használják a kételkedést a házasság elhalasztására, azt hiszik, hogy így jobban megismerik egymást, de valójában éppen az ellenkezőjét érik el. Addig nem fogják igazán megismerni egymást, amíg össze nem házasodnak.

Világossá vált, hogy a radikális szkepticizmus sokkal inkább összefügg a biztonságra való törekvéssel, mint az okossággal.

Szkeptikusnak lenni annyit tesz, hogy soha semmit sem hiszünk el. Azt jelenti, hogy soha nem kell kockázatot vállalnunk, kihívásokat elfogadnunk, vagy kitenni magunkat a kudarc lehetőségének. Ezért, noha meghallgatom, mit mondanak a visszajelzéseiben a szkeptikusok, ritkán engedem meg, hogy kétségeik befolyásoljanak. Okosnak tűnnek, de negatív hozzáállásuk minden projektet, tanulást vagy fontos döntést megakadályoz.

Most ünnepeltük Tamás apostol ünnepét, akit gyakran hitetlenkedő Tamásnak neveznek.

Való igaz, hogy Szent Tamás kételkedő hajlamot mutat, de szerintem ez a ráragasztott jelző igazságtalan. Amikor a feltámadásról hall, kérdései vannak. Mivel nem bízik barátaiban, lassan szerzi meg az Úrral kapcsolatos fontos tudást.

De a végén Szent Tamás nem ragad meg a kételkedésben. Ehelyett pontosan példázza, hogyan kell tudáshoz jutnunk. Krisztust látva elismeri, hogy lassan hisz, és felkiált: „Én Uram és Istenem!”¹ Szkepticizmusa bizalommá alakul. Még ha el is ismeri, hogy maradtak kérdései és kételyei, kijelenti, hogy ennek ellenére vállalja a kockázatot és követi Krisztust.

Ezer évvel később Szent Anzelm rátapintott a tudás megszerzésének a lényegére, amikor a megértést kereső hitről írt. Amint mondja, a hit a tudás kulcsa. Egy potenciális megtérő soha nem fogja megismerni az egyházat, amíg ténylegesen meg nem tér. Egy pár soha nem fogja mélyen megismerni egymást, amíg ténylegesen össze nem házasodik.

A hit kockázatot vállal és tudást szerez. Ez nem azt jelenti, hogy többé nincsenek kérdéseink, azt viszont igen, hogy a hittel nyert nyitottsággal és tudással valóban válaszokat kaphatunk.

Írta: Michael Rennier atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

1. Az eredeti cikkben olvasható pontatlan idézést János evangéliuma alapján korrigáltuk. A szerk. ↩︎