Aranyos volt-e Jézus?

Röviden azt válaszolhatjuk: „nem”. A hosszabb válaszhoz megfelelő, alapos bibliai ismeretekre van szükség.

Bárcsak kapnék egy százast minden alkalommal, amikor valakitől éppen azt hallom: „Ez nem volt túl keresztényi”. Ez a válasz általában akkor hangzik el, amikor valaki felháborodik azon, hogy határozott és őszinte voltam. Az következne belőle, hogy bezzeg Jézus ölelgetni való, érző szívű, aranyos ember volt, aki egyfolytában mosolygott, mindig elfogadó volt, és mindig kedves, bátorító szavakat mondott. Röviden: aranyos ember volt.

Amerikában viszonylag udvariasnak és illedelmesnek gondolnak minket, kivéve talán a New York Cityben lakókat. A világ nagy részével ellentétben mi rendszerint nagyon udvariasak, úriasak, szívélyesek és aranyosak vagyunk. Más országok idegenvezetői úgy tartják, hogy az amerikaiak a legaranyosabb emberek, és őket vezetik a legszívesebben. Aranyosságunkat kivetítjük Jézusra, és azt feltételezzük, hogy nagyon hasonlított ránk.

Mit találunk, amikor az Újszövetséget, elsősorban az evangéliumokat tanulmányozzuk? Először is nézzük meg, mi az, amit nem találunk. A „nice” (aranyos, cuki) szó sehol nem fordul elő a Bibliában. A mai beszélgetésekben nagyon népszerű, de ez nem volt mindig így. Újabb jelentésében – miszerint örömet szerző, kellemes, jó természetű vagy kedves – csak a 18. század óta létezik. Nagyon érdekes a szó eredete. A Merriam-Webster’s Collegiate Dictionary szerint „a középangol nyelvben volt használatos, angol-francia gyökerű, jelentése balga, önkényeskedő, felelőtlen, ostoba, együgyű, a latin nescius (tudatlan), nescire (nem tudni) szóból származik”. Az a mostani jelentése, hogy „társadalmilag elfogadható, jól nevelt, udvarias vagy kedves”, csak a nem is olyan távoli években alakult ki.

Az „aranyos” szót gyakran használják a „szeretetteljes” és a „kedves” szinonimájaként, például az ilyen mondatokban: „Aranyos tőled, hogy ezt mondod. Igazán szeretetteljes ember vagy.” De vajon a „szeretet” és az „aranyosság” felcserélhető, különösen bibliai kontextusban?

Az angol „love” (szeretet) szó különböző formákban 578 alkalommal fordul elő a Bibliában. Jézus legalább ötvenszer használja ezt a szót az evangéliumokban. A szeretet egyike a három teológiai erénynek:

„Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”

1Kor 13,13

Tudjuk, hogy Isten szeretet (1Jn 4,8), és Jézus, aki Isten, emberi formában, a legszeretőbb ember volt, aki valaha is a földön járt.

A szeretet lehet vigasztaló, megbocsátó, szelíd és meleg. Aki szeret, az az első helyre a másik embert helyezi, és gyakran érezteti vele, hogy személye különleges és elfogadott. Az anyának a gyermeke iránt érzett érzése tökéletesen példázza az ilyen szeretetet – egyszerre gondoskodó és tápláló. Egy frissen házasságot kötött pár szeretete és ragaszkodása örömmel és meleg érzésekkel tölt el bennünket.

Ugyanakkor a szeretet nem mindig azonos az aranyossággal. Noha Jézus ötvenszer beszél a szeretetről, az aranyosságról a mai értelemben sohasem beszél.

Feltehetjük a kérdést: „Aranyos volt Jézus?”

Jézus mindig szeretetteljes volt, de nem mindig volt aranyos abban az ételemben, ahogyan mi, amerikaiak az aranyosságot meghatározzuk. Létezik olyan dolog, mint a „kemény szeretet”. Ez az a fajta szeretet, amely törődik azzal, hogy őszinte legyen, konfrontálódjon, fegyelmezzen és ideiglenesen fájdalmat is okozzon azért, hogy örök dicsőséget teremjen. A felszínen a „kemény szeretet” nem mindig tűnik aranyosnak. Ha szeretetből fegyelmeznek egy rosszul viselkedő gyermeket, azt kiabálhatja: „Nem vagy valami aranyos!” Ha határozottan szólunk egy harcias tinédzserhez, lehet, hogy azt válaszolja: „Jézus soha nem lenne olyan utálatos, mint te!”

Jézus nem volt mindig barátságos és ölelgetni való. Csak egy példa: Jézus nagyon keményen beszélt zsidó társaihoz. A mai emberek ezt durvának, zavarónak, ridegnek tartanák.

Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal…. Kígyók, viperák fajzata! Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?

Mt 23, 27,28,33

Ajaj! Ez nem hangzik túl kedvesen és udvariasan– nem igazán figyelmes vagy aranyos! Dehát megérdemelték, és ő igazságosan beszélt – és végül is szeretetből tette, azért, hogy bűnbánatra ösztönözze őket, és az elfogadható és elfogadhatatlan erkölcsi magatartásról oktassa az embereket. A zsidó vezetők álszentsége sértette Istent, Jézus pedig eléggé szerette őket ahhoz, hogy kimondja, mi is a helyzet.

Mind a négy evangélium elmesél egy döbbenetes történetet, amely valójában akár két külön alkalommal is megtörténhetett. Képzeljük csak el, hogy egy szép napon imádkozni érkezünk a jeruzsálemi templomba. Átlagos napnak látszik a templom udvarán, amikor hirtelen egy férfi, ostorral a kezében, berobban a helyszínre, és elkezd mindent feldúlni. Kiabálás és feszültség tölti be a levegőt. Megdöbbenve odarohanunk, hogy megnézzük, mi is ez a felfordulás. A férfi ordít, miközben ostora a levegőben suhog. Felborítja az asztalokat, és a földre szórja a kereskedők pénzét. Galambok röpködnek szanaszét, miközben a férfi azt kiabálja: „Vigyétek el ezeket innét!”

Az ilyen durva és zavaró viselkedés mindenkit megdöbbentett. Az ilyen társadalmi viselkedés teljességgel elfogadhatatlan volt. Elhamarkodottan és rosszkedvűen cselekedett, amikor ostorral ütötte az embereket. Azok meg félelmükben menekültek! Képzeljük el, mi lett volna, ha a klasszikus média jelen lett volna! A vezető címek sokkolóak lettek volna.

Nem valami megvadult alakról van szó, hanem Jézusról. Arca kivörösödött, és átható tekintettel nézett a tömegre. Ez biztosan nem tűnt túl „krisztusi” viselkedésnek. Egyáltalán nem volt aranyos!

Szóval, talán több értelme van a „Mit tenne Jézus?” kérdésnek, mint ahogyan eddig hittük. Talán nem kellene annyira aggódnunk amiatt, hogy aranyosak legyünk, hogy mások szeressenek minket, hogy finomkodó, úrias amerikaiakként viselkedjünk. Talán őszintébbnek és egyenesebbnek kellene lennünk az igazán fontos dolgokban. Talán inkább vállalnunk kellene azt, hogy megbántjuk mások érzéseit, mások érzékeny pontjaira taposunk, és kemény szeretettel fordulunk a bűnösök felé. Talán jobban kellene hasonlítanunk Krisztusra.

C. S. Lewis Narnia krónikáiban Jézust az oroszlán, Aslan jelképezi. A gyerekek szeretik Aslant, de soha nem tekintenek rá szelíd állatként. A következő párbeszéd tanulságos.

„Ki ez az Aslan valójában? És Aslan is ember? – faggatta tovább Lucy.
– Aslan, ember?! – kiáltott fel elképedve az öreg. – Nem. Ő az Erdő Ura és a Tengereken Túli Nagy Kormányzó gyermeke. Nem tudod, ki az állatok királya? Igen, Aslan egy oroszlán. A legnagyobb az élők között.
– Ó – ámuldozott Susan -, azt hittem, hogy ember. Nem veszélyes? Bevallom, nem szívesen futnék össze egy oroszlánnal.
– Veszélyes? Ki beszél itt ilyenről? Hatalmas és erőt sugárzó, de jóságos. Ő a Király, ahogy említettem.”

C.S. Lewis: Narnia krónikái. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény. Háy János és Liszkay Szilvia fordítása.

Jézus megközelíthető, és szeretetteljes, de soha ne tekintsük „megszelídültnek” vagy túlságosan is ölelgetni valónak. Lehet, hogy nem felel meg az aranyosságról kialakított elképzelésünknek. Jézus egyszerre Isten és ember. Kifejezte Isten dühét és haragját, de irgalmát és szeretetét úgyszintén. Még „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”, még ő is megijedt, amikor meglátta a megdicsőült Krisztust:

„Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó.”

Jel 1,17

Sokan énekeltük a régi himnuszt: „Micsoda barátunk van Jézusban!”. Ámde nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus nem pusztán azért van itt, hogy aranyos legyen velünk, vagy egyszerűen a nyájas barátunk legyen. Ő Isten, és a célja az, hogy belőlünk szenteket neveljen. Ez bizony néha fegyelmet követel. A Zsidókhoz írt levélben ezt olvassuk:

„Fiam, ne vedd kevésbé az Úr fenyítését, s ne csüggedj el, ha korhol. Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.”

Zsid 12, 5-6

Nem az aranyosságnak, hanem a szeretetnek kell átitatnia a másokkal való kapcsolatainkat. A szeretet pedig néha kemény. Ha valaha is elgondolkodunk azon, hogy keresztényként milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznünk, Szent Pál jó kiindulási pontot kínál.

„A Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom. Ezek ellen nincs törvény.”

Gal 5,22

És az igazságot mindig szeretettel kell kimondanunk:

„Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal.”

Ef 4,15

Tehát: aranyos volt-e Jézus? Valójában nem ez a helyes kérdés. A valódi kérdés az, hogy Jézus szeretetteljes volt-e. Eléggé szeretett-e minket ahhoz, hogy megmondja nekünk az igazságot, és megkövetelje tőlünk, hogy szentek legyünk?

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic Answers