Hogyan látta Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa 1969-ben az Egyház jövőjét?

Jóval azelőtt, hogy püspökké szentelték vagy pápává választották volna, Joseph Ratzinger 1969 karácsonyán a Hesseni Rádióban nyilvánosan fejtette ki gondolatait az Egyház jövőjéről.

Nem próbálta elhitetni, hogy ismeri a jövőt. Nem – ehhez túlságosan is bölcs volt. Már mondandója elején óvatosságra intett, a következő megjegyzéssel élve:

Legyünk elővigyázatosak az előrejelzésekkel! Mert Szent Ágoston szavai ma is érvényesek: az ember mélység – s hogy mi tör fel ebből a mélységből, azt senki sem láthatja előre. Aki hiszi, hogy az Egyházat nem csupán az ember szakadékszerű mélysége alakítja, hanem az elér egészen Isten végtelen és kifürkészhetetlen mélységéig, annak még inkább oka van arra, hogy tartózkodjon az előrejelzésektől, mert ezek naiv „bizonyossággal tudni akarása” valójában csak a történelmi tudatlanság megnyilvánulása lehet.

Ratziger kora – amelyet egzisztenciális szorongások, politikai cinizmus és erkölcsi tévelygés jellemzett – válaszok után sóvárgott. A Katolikus Egyház, amely erkölcsi iránytűként szolgált a kor zavaros vizein, saját berkein belül is komoly változásokon ment keresztül. Hívei és bírálói egyaránt feltették a kérdést: „Mi lesz az Egyház sorsa a jövőben?”

Az Egyház jövője

Így történt, hogy 1969-ben egy német rádióadásban Joseph Ratzinger atya átgondolt választ adott a kérdésre. Íme a zárógondolatai:

„Az Egyház jövője csakis azokból fakad és fog forrásozni, akik mély gyökerekkel rendelkeznek, és hitük tiszta bőségéből élnek. Semmiképpen sem azokból, akik csupán a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodnak; és nem is azokból, akik másokat kritizálnak, miközben önmagukat tévedhetetlen mérceként állítják be. És végső soron azokból sem, akik a könnyebb utat választva kitérnek a hit szenvedése elől, miközben mindazt, ami kihívás elé állítja az embert, fájdalmat okozhat neki vagy önfeláldozásra készteti, hamisnak, túlhaladottnak, zsarnokinak vagy a törvény betűjéhez görcsösen ragaszkodónak bélyegzik. Pozitív megközelítésben: az Egyház jövőjét – mint mindig – most is a szentek fogják alakítani: olyan emberek, akiknek a gondolkodása mélyebb a kor divatos szlogenjeinél, és akik többet látnak másoknál, mert életük egy szélesebb valóságot ölel fel. Az önzetlenség, ami szabaddá teszi az embert, az önmegtagadás apró, mindennapos cselekedeteinek türelmes gyakorlása révén sajátítható el. Ez a szenvedés – ez a mindennapi passió, amely egyedül képes megmutatni az embernek, hányféleképpen rabszolgája a saját énjének – az egyetlen út, amely fokozatosan megnyitja a szemét. Az ember csak annyit láthat, amennyit megélt és elszenvedett. Ha ma már alig vagyunk képesek tudatosítani Isten jelenlétét, azért van, mert túlságosan is könnyűvé vált kitérni önmagunk elől és elmenekülni létünk mélysége elől valamiféle kényelmes mámorba. Így belső mélységeink kiaknázatlanok maradnak. És ha igaz, hogy az ember csak a szívével lát – akkor mi bizony vakok vagyunk!”

„Hogyan világítja meg mindez a kérdést, amelyre választ keresünk? Úgy, hogy azok beszéde, akik Isten és hit nélküli Egyházat jövendölnek, nem más, mint üres szócséplés. Nincs szükségünk olyan Egyházra, amely politikai »imádságokban« ünnepli az akció kultuszát. Az ilyen Egyház felesleges, és ezért magától fog eltűnni. Maradjunk meg Jézus Krisztus Egyházának! Olyan Egyháznak, amelyik hiszi az Istent, aki emberré lett, és életet ígér nekünk a halálon túl. Hasonlóképpen az a pap, aki csak valamiféle szociális munkát végez, könnyen helyettesíthető pszichoterapeutákkal vagy más szakemberekkel. De az a pap, aki nem szakemberként működik, aki nem vonja ki magát az eseményekből miközben hivatalos tanácsokat nyújt, hanem Istentől indíttatva az emberek rendelkezésére áll, jelen van számukra a bánatban, az örömben, a reményben és a félelemben, ő ezután is nélkülözhetetlen marad.”

„Lépjünk eggyel tovább! A ma válságából ezúttal is a holnap olyan Egyháza fog kibontakozni, amely sokat veszített. Ez az Egyház kicsi lesz, és lényegében elölről kell kezdenie mindent. Nem lesz képes benépesíteni sok olyan épületet, amelyet a jólét idején emelt. Követői számának csökkenésével sok társadalmi kiváltságát is elveszíti. A korábbi korszakokhoz képest sokkal inkább önkéntes közösségként fog megjelenni, amelyhez csak szabad elhatározásból lehet csatlakozni. Kis közösségként az Egyház még inkább rá fog szorulni tagjai egyéni kezdeményezőképességére. Nem fér hozzá kétség, hogy fel fogja fedezni a szolgálat új formáit és pappá fog szentelni olyan kipróbált keresztény férfiakat is, akik világi hivatást is gyakorolnak a papság mellett. A kisebb gyülekezetekben vagy zárt társadalmi csoportokban a lelkipásztori gondoskodás többnyire ilyen formában fog megvalósulni. Emellett – miként korábban – a teljes idejű papi szolgálat is nélkülözhetetlen marad. És minden elképzelhető változás közepette az Egyház újra és teljes meggyőződéssel rá fog találni saját lényegére abban, ami mindig is középpontjában állt: a háromságos Istenbe, Jézus Krisztusba, az emberré lett Isten Fiába, valamint a Szentlélek végsőkig tartó segítségébe vetett hitben. A hit és az imádság által az Egyház ismét felismeri valódi középpontját, és a szentségeket ismét Istennek szóló szolgálatként, nem pedig a liturgikus berendezkedés problémájaként fogja megélni.”

„Olyan bensőségesen spirituális Egyház lesz ez, amely nem követel magának politikai mandátumot, és amely éppoly kevéssé kacérkodik a baloldallal, mint a jobbal. Nehéz dolga lesz, mert a kikristályosodás és a tisztulás folyamata sok jó erőt is el fog venni tőle. Ez a folyamat szegénnyé teszi majd, és a kicsinyek egyházává formálja. A folyamat annál is inkább nehéz lesz, mert le kell vetkőzni a szektás szűklátókörűséget éppúgy, mint a fontoskodó önfejűséget. Előrelátható, hogy mindez időbe fog telni. A megtisztulás útja hosszú és fáradságos lesz, akárcsak az a folyamat, amely a francia forradalom előestéjének hamis progresszivizmusától — ahol még püspökök körében is divatos volt gúnyt űzni a dogmákból, és esetleg azt is sejtetni, hogy Isten létezését sem tartják biztosnak — egészen a 19. századi megújulásig vezetett. Ám amikor a tisztulás próbája lezárul, hatalmas erő fog áradni ebből a spirituálisabbá és egyszerűbbé vált Egyházból. Az emberek a végletekig megtervezett technokrata világban kimondhatatlan magányra ébrednek majd. És amikor már végleg szem elől tévesztették Istent, akkor fogják megtapasztalni szegénységük teljes borzalmát. Ekkor majd újra felfedezik a hívők kicsiny közösségét, mint valami egészen újat. Úgy fedezik fel, mint reményt, amely személyesen nekik szól, és mint választ, amit titkon mindig is kerestek.”

„Meggyőződésem, hogy az Egyház rendkívül nehéz idők elé néz. Tulajdonképpeni válsága még alig kezdődött el. Komoly megrázkódtatásokkal kell számolnunk. De ugyanilyen bizonyossággal vallom azt is, hogy a végén nem a politikai kultusz Egyháza marad meg – amely Gobelnél¹ is meghiúsult –, hanem a hit Egyháza. Meglehet, társadalmi súlya már nem lesz ugyanolyan, mint korábban, de új virágzásnak indul, és az emberek újra otthonként ismerik majd fel: olyan helyként, ahol életet kapnak, és ahol a halálon túlmutató remény vár rájuk.”

A Katolikus Egyház fennmarad – de nem az ember érdemei okán, hanem éppenséggel bűnei ellenére. Ám nekünk is van feladatunk ebben a folyamatban, tudniillik imádkozni és elsajátítani az önzetlenséget, az önmegtagadást, a hűséget, a szentségi lelkületet és a Krisztus-központú életet.

Joseph Ratzinger atya »Milyen lesz az Egyház 2000-ben?« című rádióbeszédét az Ignatius Press 2009-ben teljes terjedelmében megjelentette a Hit és jövő (Faith and the Future) című kötetben, angol nyelven is.

Írta: Tod Worner
Fordította: Dr. Süle Katalin
Lektorálta: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

2025-ben frissített forrás.
Joseph Ratzinger gondolatainak fordítása az eredeti német szöveg alapján készült.

1. Jean-Baptiste Gobel (1727–1794) – francia katolikus püspök, aki a francia forradalom idején a „forradalmi egyház” egyik kulcsfigurája lett, és végül szakított Rómával. Róla szokták mondani, hogy gúnyt űzött a dogmákból, sőt, Isten létét is kétségbe vonta. ↩︎