Vianney Szent János: Az ars-i plébános, aki megnyitotta az eget – Szentek élete

Vianney Szent János – plébános

*Dardilly, Lyon mellett, Franciaország, 1786. május 8. +Ars, Franciaország, 1859. augusztus 4.

Vianney Szent János 1786. május 8-án született Franciaországban.

Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ily nagy dicsőségben része: egy kicsi, tudatlan szolgagyerekből, aki istállóban aludt, a mindenható Isten sokféle próbatét által látnokot és csodatévőt nevelt magának, és szentté tette őt.

Jean-Baptist Marie gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban „a nagy óra alatt” először járult szentgyónáshoz egy papnál, aki megtagadta az alkotmányra teendő esküt. Éjnek idején járt hittanórákra, melyeket a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tartottak. Első szentáldozáshoz egy alig megvilágítható istállóban járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, nagy szénásszekeret húztak. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tanult meg írni és olvasni. Ráadásul nehezen tanult, s amit megtanult, nagyon hamar elfelejtette.

Balley abbé, a párizsi Szent Genovéva-apátságból vidékre került, itt egy igen művelt pap fölfigyelt Jánosra. Ez a pap Ecullyben volt plébános, ahová maga mellé vette és felkészítette a papszentelésre. A terv azonban, hogy Jánosból pap legyen, több akadályba is ütközött. Kezdve azon, hogy Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe (ahonnan megszökött), és befejezve a sort a szemináriumi tanárokkal, akik Jánost – szellemi képességei alapján – nem találták papi pályára alkalmasnak. Végül szentelésre bocsátották ezzel az indoklással: „Jámbor lélek, ismeri a rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve majd elvégzi.”

Amikor pedig a helynök aláírta a szentelési okmányt, megjegyezte: „Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is szüksége van, és ez az ember az!”

Másfél hónappal a Waterlooi csata után – a fegyverszünet épp akkor lépett életbe – Grenobleban pappá szentelték.

Az újmisés János azonban egy ideig nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói joghatóságot megadják neki. Ez volt a későbbi nagy gyóntató utolsó megaláztatása. Mikor azután az engedély megérkezett, atyai barátja, Balley abbé térdelt elébe elsőnek, és kérte tőle a feloldozást. Majd szeretettel és humorral tanítgatta János atyának az imádságokat, s bővítette a gyóntatáshoz és az aszketikus élethez szükséges ismereteit.

Másfél évig tartott ez a kölcsönös szeretetben és támogatásban megélt barátság, majd János egyedül maradt, mert Balley abbé meghalt. Nagy veszteség volt ez János atya számára.

Püspöke Ars-ba küldte őt plébánoshelyettesnek. 1818-ban egy februári napon kelt útra, s ködös estén érkezett meg Ars-ba, egy kicsi, elkereszténytelenedett faluba volt, amely nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint a Lyon környéki falvak általában. A faluban mindössze hatvan család lakott, de kocsma volt három. Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit, rajta néhány bútordarab. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába és imádkozott a helység őrangyalához, ahol az életét akarta áldozni az emberekért.

Mindenesetre János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül és nagyon magányos volt. Később mégis vágyakozással telt szívvel emlékezett ezekre az időkre: „Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit akartam.” Pedig éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb vezeklés ideje. Alig evett valamit: a háztartását maga vezette, ami abból állt, hogy egy hétre való krumplit megfőzött, s ette, amíg tartott. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és virrasztott az Oltáriszentségnél. Mindezek ellenére érkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át.

Emellett azonban szinte állandóan kínozta a tudat, hogy a tanulnivalókat nem a megfelelő szinten sajátította el, s ezért nem elég jól látja el hivatalát. Teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Ars-ot. Az érsek megértette nehézségeit, és áthelyezte Salles- ba. Csakhogy a Saone folyó áradása miatt, s mert néhány megtért hívője ekkormár tiltakozott a távozása ellen, nem tudott elutazni.

Feladta tehát távozási tervét, és másodszor is „eljegyezte magát” a faluval. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban. Itt ugyan prédikálni soha nem hívták, de az egyik sarokban mindig gyóntathatott.

Hamarosan jelentkezett a sátán reakciója is. Az ürügyet egy leányanya szolgáltatta. Gyermekének születése után a plébánia falát telemázolták gyalázó és rágalmazó kifejezésekkel, a környékbeli városkák kávéházaiban mindenütt az ars-i pap „esetét” tárgyalták. János már várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból.

Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben „rettenetes igazságokat” hirdetett. Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt.

Közben a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt.

Kollegái följelentették János atyát a püspöknél, és megtiltották a saját híveiknek, hogy az ars-i papot hallgassák.

A bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. Ráadásul éjnek idején a sötétség fejedelme is támadta őt, hogy teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolja. A belső szenvedésektől nem tudott aludni, a félelmetes és kegyetlen jelenések mindennapos próbatétet jelentettek. Amikor a szomszédainak beszélt erről, a jámbor hívők közül többen puskával a vállán vonultak a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele és megvédjék – immár szeretett – plébánosukat minden rossztól. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált.

1826-ban – az ars-i plébános ekkor negyven esztendős volt – a faluban változás történt: „A kegyelem olyan erővel hatott, vallotta az egyik tanú, hogy senki sem tudott neki ellenállni.” Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett ars-i iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is: lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte – majd ismét lemondott róla.

1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban érintetlen maradt, amit a plébános érdemeinek tulajdonítottak. És a faluban a hit lassan éledni kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Ars-ba. Ő pedig éjjel és nappal gyóntatott, és mindenki számára kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Amit a múltból nem tárt föl előtte a gyónó, arra János atya tapintatosan rákérdezett, hogy annak terhe alól is feloldozást adhasson. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt – miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte -, imádkozásra és önostorozásra használta fel.

1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól kimerülten súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a betegek szentségét is fölvette, és a környezete már búcsút vett tőle. Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utánamentek, s amikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett fölötte. Ez az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és – anélkül, hogy észrevette volna – csodákat művelt. Az évenként Ars-ba zarándokló emberek száma pedig már százezer felé közeledett.

Amikor püspöke – a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának leszerelése érdekében – elhelyezte a káplánt. János azonban ekkor már halála felé közeledett. Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. De ekkor a faluban már mindenki igazi keresztényként élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta.

Bár sokan voltak körülötte, az ars-i plébános olyan magányosan halt meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt.

Az ars-i emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban zengett. Először persze felhorkantak, azután hagyták magukat vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá tette az egyik ars-i parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: „Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!”

A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül – éjjel kettőkor éppúgy, mint délben – tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a levegőtlenség miatt alig bírták ki.

Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: „A szegény ars-i plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!” Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.

Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott bennük, anélkül, hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János kiigazította: „nem harminc, hanem harminchárom éve”. Mikor az ember utánaszámolt, igazat adott neki! Egy asszony elmondta, hogy János abbé olyan pontosan ismerte az ő családi viszonyait, az eseményeket és a neveket, hogy a megdöbbenéstől alig tudott megszólalni. És amikor megkérdezte, hogy honnan tudja mindezt, azt válaszolta: „Az ön őrangyala mondta el nekem!”

A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Papságának pedig ezt kívánta: „Bárcsak egy morzsányi volna bennük az ars-i plébános ostobaságából.

1859. augusztus 4-én halt meg Franciaországban, Arsban.