Pápának lenni „minden bizonnyal a legmagányosabb foglalkozás a világon” — véli Eduard Condon újságíró
„Ezért egy olyan bizalmi kör, amelyben a pápa »önmaga« lehet, amelytől őszinte tanácsokat kap, szinte elengedhetetlen, ha hatékonyan akar kormányozni, és meg akarja őrizni józan eszét a hivatalában.”
Kering egy fénykép az interneten, amelyen XIV. Leó pápa néhány Ágoston-rendi szerzetestársával látható. A pápa Rómában részt vett barátjának, Alejandro Moralnak, az Ágoston-rend generális perjelének 70. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. A képen a pápa és rendtársai egy születésnapi torta mellett nyilván valami mulatságos dolgot néznek egyikük mobiltelefonján.

Eduard Condon újságíró az Ágoston-rend Facebook-oldalán megosztott fényképpel kapcsolatban a „Miért van szüksége a pápának barátokra” című cikkében a „The Pillar” nevű amerikai katolikus honlapon osztotta meg gondolatait.
Condon egy külön bejegyzésben kommentálja a fotót és a szereplők közötti fesztelen hangulatot. „Róma püspökének lenni talán az egyik legmagányosabb foglalkozás a világon, ha nem a legeslegmagányosabb” – írja. „A világi államfőkkel ellentétben a pápáktól elvárják, hogy adminisztratív feladataik és a kormányzó hatalom gyakorlása mellett folyamatosan spirituális és erkölcsi példaképek is legyenek.”
Bár természetesen „a pápa életében az Úrhoz fűződő kapcsolata a legfontosabb és legmeghatározóbb, legfőképp az imádság és a lelki élet jellemez minden pontifikátust, még akkor is, ha ezek hatásait kívülről nem lehet megítélni.”
Ugyanakkor az emberi kapcsolatok is rendkívül meghatározóak. Itt az okozza a pápák számára a nehézséget, hogy „nem elég, hogy mindenki fölött állnak a társaságban”, hanem – „jogosan vagy nem – de gyakran egyfajta orákulumként is tekintenek rájuk”, „miközben minden pápai tréfát és megjegyzést ízekre szednek, és mélyebb tartalmat keresnek mögötte. Ezért egy olyan bizalmi kör, amelyben a pápa »önmaga« lehet, amelytől őszinte tanácsokat kap, és akik között nem kell semmilyen teljesítményt felmutatnia, szinte elengedhetetlen, ha hatékonyan akar kormányozni, és meg akarja őrizni józan eszét a hivatalában.”
Condon emlékeztet, hogy nem Leó az első pápa, „aki a szűkebb családi és baráti körére támaszkodik. XVI. Benedek ismert volt arról, hogy egykori doktoranduszai számára – hagyományosan túlméretezett sörökkel – rendszeresen vacsorákat rendezett, és folyamatosan közeli kapcsolatot ápolt fivérével Georggal, aki szintén pap volt.” [A „hagyományosan túlméretezett sör” kifejezés Condonnál bizonyára a bajor korsóra utal, amely a szokásos amerikainál jóval nagyobb.]
II. János Pál pápáról pedig köztudott volt, hogy „olyan baráti társasággal rendelkezett, akikkel a vatikáni élet szorításából szó szerint el tudott menekülni”, például „két lengyel pap barátjával beszállt egy civil autóba, és elutazott a hegyekbe. Szent János Pál pápa még Lino Zani hegymászó és síoktató családjával is szoros barátságot kötött” – jegyzi meg Condon.
Ezzel szemben Ferenc pápának gyakran hiányzott „a közeli barátok és családtagok hasonló kapcsolatrendszere”. Bár öt gyermek közül ő volt a legidősebb, Ferencnek már csak egy húga élt, „akit megválasztása után különböző okokból, többek közt egészségi problémák és a pápa azon döntése miatt, hogy nem látogat el szülőhazájába, Argentínába, soha többé nem látott személyesen.”
És „ami a közeli barátokat illeti, Leóval ellentétben Ferencnek gyakran feszült volt a viszonya saját rendjével, a jezsuitákkal. Ahelyett, hogy születésnapi partikon vett volna részt a rend vezetéséből való barátaival, Ferenc külföldi útjai során kisebb, de nyilvános audienciákat tartott a rend szeminaristáinak” – írja Condon. Rómában „sokan a magányosság és az elszigeteltségtől való félelem jelének tartották Ferenc döntését, hogy a Szent Márta-házban maradt (ahelyett, hogy az Apostoli Palotába költözött volna), mivel nem volt olyan természetes baráti köre, akiket meghívhatott volna”. Egy olyan „bizalmi kör hiánya, amely független a hivatalától és pápai szerepétől, vezetett oda, legalábbis egyesek szerint, hogy Ferenc gyakran sóvárgott a társaság után, és ezzel a hízelgők és lobbitevékenységet folytatók prédájává vált. Szenvedett az elszigeteltség és a magány időszakaitól is, ami ingerlékennyé és gyanakvóvá tehette mások indítékaival szemben.”
Condon arra következtet: „Leó számára a szoros baráti kötelék, amelynek személyes és érzelmi támogatására támaszkodhat, egyáltalán nem mellékes. Sőt kulcsfontosságú is lehet pontifikátusának sikere szempontjából.”
Az a tény, hogy Leó pápának lehetősége van akár fizikailag, akár érzelmileg, akár mindkét szempontból „ideiglenesen »elhagynia a hivatalt«, fontos szelepnek bizonyulhat a munkája során. Ez nemcsak személyesen és érzelmileg erősíti őt, hanem abban is segíti, hogy a Vatikán vezetésével járó kényes igazgatási kérdéseket és a kúria személyzeti politikáját is objektíven kezelje. Ideértve „az egyházban zajló szinodalitás folyamatát” is, amelyet elődjétől „örökölt”.
Condon a következő elgondolkodtató megjegyzést is hozzáfűzi: „Paradox módon Leó éppen az ellenkező problémával szembesülhet, mint Ferenc – túl sok barátja van. Peruban tevékeny helyi püspökként, majd később egy befolyásos római dikasztérium prefektusaként Leó számos országban ismert és népszerű volt. Ha hihetünk a közösségi médiának, több tucat, ha nem több száz gratuláló üzenetet kapott bíborosoktól, püspököktől, papoktól és laikusoktól, akiknek megvolt a privát mobiltelefonszáma, és sok esetben válaszolt is rájuk.”
Fordította: Klausz Eszter
Forrás: kath.net









