Boldog compiégne-i kármelita apácák – Szentek élete
Boldog compiégne-i kármelita apácák – vértanúk
+ Párizs, 1794. július 17.
Franciaországban az Oise megyei Compiégne-ben a Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt. 1789-ben a com-piégne-i Kármelben tizenhat szerzetesnővér, három laikus nővér és egy novícia élt.
Főnöknőjük, Teréz anya – Thérése de Sainte-Augustin Lidoine – 1752-ben született Párizsban, egy gazdagnak nem mondható családból, rendi hozományát Mária-Antoinette királynő adta. Egyetlen nővér kivételével a kolostor lakói valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, a házban kölcsönös megértés uralkodott. A főnöknő önmaga iránt rendkívül szigorú volt, nővéreit azonban nagy szelídséggel és sok megértéssel vezette; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá. A compiégne-i kármelita apácákat a francia forradalmat kirobbantó eszmék eredményeként épp olyan kegyetlenséggel ölték meg, mint a középkort is megelőző századok vértanú szüzeit, Antiochiai Margitot, Alexandriai Katalint, Lucát, Dorottyát a császárzsarnokok.
A francia forradalom egyházellenes intézkedése már 1789. október 26-án megtiltotta a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Cons-táncé Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba.
1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. A compiégne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor „nép tulajdonába került” vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Arra számítottak, hogy sikerül bebizonyítani: az apácák csak szülői vagy más kényszer hatására választották életformájukat. A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint azonban az apácák egyenként mind úgy nyilatkoztak, hogy folytatni akarják szerzetesi életüket.
A forradalmárok által püspöki székbe ültetett Massieu püspök gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, a kármelita nővéreket is békén hagyta.
A helyzet azonban hirtelen rosszabbra fordult, miután számos katolikus pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, s a nővérek világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónapja tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat két nap alatt ürítsék ki. Az apácák négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze lévő lakásokba költöztek, amelyeket a priornő bérelt számukra. Két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolattartásról. Mind a négy csoportban a megszokott rendben folytatták a közösség lelkigyakorlatait.
1792. szeptember 19-én Compiégne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig viszonylagos nyugalmat jelentett számukra.
Az 1792. szeptember elejével kezdődő tömeggyilkosságok már előrevetítették számukra a jövőt. Fölismerték a fenyegető veszélyt, és a priornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy ha kell, életüket adják Franciaországért.
1793 és az 1794-es év első hónapjaiban a letartóztatások, elitélések és kivégzések mind gyakoribbak lettek a vidéken.
1794 márciusában nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött. Ők ketten így menekültek meg. Májusban egy másik nővérnek, Marie de rincarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie; ez mentette meg az életét. Ő írta meg később rendtársai történetét.
Június 21-én megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek maradtak a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenesnek nevezett leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compiégne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak.
Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie börtönbe zárták őket. Július 17-én a forradalmi törvényszék elé állították őket. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy a vád valódi oka a kármelita hivatásukhoz való hűségük volt. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak ekkor, a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Amikor guillotine-hoz vitték őket, a vérpad lábánál a szerzetesnők megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették.
