Boldog Dominici János: Egy domonkos testvér szolgálata Firenzétől Budáig – Szentek élete

Boldog Dominici János – domonkos püspök

* Firenze, Itália, 1355/56. + Buda, 1419. június 10.

1355-ben Itáliában, Firenzében született. Domenico Bianchini selyemkereskedő és Paola Zorzi gyermeke volt. Atyja meghalt, mielőtt ő megszületett, így anyja, Paola asszony mindössze húsz évesen maradt egyedül fiával. Mikor János 14 éves lett, a domonkos rendbe akart lépni, ám édesanyja, hogy próbára tegye hivatását, egy kereskedővel Velencébe küldte őt nagyszüleihez. Két év múlva visszatért Firenzébe, és anélkül, hogy erről édesanyjának szólt volna, beköltözött a domonkosok rendjébe. Fölvételénél a beszédhibája okozott nehézségeket.

Firenzében, Pízában, majd Párizsban tanult. Egyik édesanyjának írt levelében említi, hogy Firenzében és Pízában megismerkedett Sziénai Szent Katalinnal, és teljesen a hatása alá került. 1381 körül, Sziénában, miközben Katalin képe előtt imádkozott (aki egy évvel korábban elhunyt), csodálatos módon meggyógyult, és a dadogása megszűnt.

A domonkos rend reformját, melyet Szent Katalin is támogatta, és amelyre nagy szükség volt az erkölcsi hanyatlás és az 1348-as fekete pestis okozta veszteségek után, Capuai Boldog Rajmund valósította meg. János a legjobb segítőtársa lett Rajmundnak a reform megvalósításában. 1390 márciusában Velencében Jánost általános helynökké nevezték ki, hogy előkészítse a rend reformját. Velencében megalapította a Processione dei Bianchi nevű bűnbánó társulatot, de szembekerült a velencei kormánnyal, így 1399-ben én öt évre száműzték a köztársaság területéről. 1400-ban IX. Bonifác visszavonta a száműzetését, és János ismét egyszerű domonkos testvér lett. A reform iránti odaadása azonban nem csökkent. Egy új konvent alapítására gondolt, amely a megújított fegyelem példája lett volna, így keletkezett Fiesole mellett a Szent Domonkos-kolostor.

1399 végén János elhagyta Velencét, és Firenzébe ment, ahol teljesen a prédikálásnak szentelte magát. Buzgóságával és ékesszólásával hatalmas lelkesedést váltott ki. 1401-ben János a Szentföldre zarándokolt. Visszatérve súlyosan megbetegedett, és hosszabb ideig Firenzében maradt. A város vezetősége felismerte rendkívüli képességeit, tudományát és életszentségét, ezért felkérték, hogy fogadja el a firenzei iskola biblikus tanári állását. Diplomáciai tevékenysége 1405-ben kezdődött, amikor a firenzeiek Rómába küldték, hogy képviselje őket a pápai udvarban.

1409 –ben a pápa legátusként Zsigmond magyar királyhoz és László lengyel királyhoz küldte Jánost. A konstanzi zsinaton, melyet Zsigmond német császár rendelt el 1413-ban, János közvetlenül részt vett a husziták térítésében. 1418-ban a pápa ismét legátussá nevezte ki Jánost, ezúttal Zsigmond császár és Vencel cseh király mellé a husziták térítése érdekében.

János halála Budán érte 1419. június 10-én. Végakarata ellenére ünnepélyes temetése volt, és a Szent Pál-templomban temették el. Sírját, melynél csodák történtek, a törökök Buda bevétele után elpusztították.

Hevenesi Gábor a 17. században így ír róla:

„Dominici János, hazáját tekintve firenzei, fogadalma szerint Szent Domonkos-rendi szerzetes, méltóságát tekintve a raguzai egyház püspöke és a római Anyaszentegyház bíborosa, életének nagy részét Magyarországon töltötte.

XII. Gergely kétszer küldte legátusként Zsigmond magyar királyhoz, ki egyedülálló volt a katolikus hit oltalmazásában, nagylelkűségben és harci dicsőségben. János az Egyház ügyeinek intézésében a legnagyobb sikerrel fáradozott. A király annyira tisztelte és hallgatott rá, hogy titkait is megosztotta vele, és legbensőbb ügyeiben mindig tanácsot kért tőle.

Becsülték az ország nagyjai: mind úgy tisztelték, mint üdvösségük pártfogóját. Ezért, ha törvényt akartak alkotni, vagy a törvény értelmét kellett tisztázni, ha vitákat vagy viszályokat akartak elsimítani, vagy a hit gyarapodására üdvös intézkedésekről tanácskoztak, János volt a legelmésebb és a leggondosabb. A király emiatt kérte a pápát, hogy ne fossza meg őt e nagy ajándéktól, hanem engedje, hogy az újonnan föltűnt eretnekséggel szemben ő lehessen az ország apostola. János pedig, hogy megtartsa az országot az igaz hitben, a fővárosba költözött, mert tudta, hogy ha a haza szíve egészséges, a tagok könnyebben őrzik épségüket. Ezért mind a szívet, mind a tagokat nagy serényen ápolta, mígnem életének végét érezvén, félretéve a közgondokat, egészen az imádságnak és a virrasztásnak szentelte magát. 1418. december 7-én, nagy lázban, az ország legnagyobbjaival körülvéve, Istennek adta a lelkét. Testét a tekintélyes férfinak kijáró tisztelettel és nagy szeretettel temették el, Isten pedig sok csodával dicsőítette meg.”