Helyezzük magunkat egészen Isten kezébe

Kihívás a keresztények számára egy istentelen időben.

A tévé és a rádió híreiben egész sornyi rossz hírrel találkozunk háborúkról, merényletekről, gyilkosságokról, katasztrofális viharokról, csődbe ment vállalkozásokról, a munkájukat elveszítő emberekről, a menekültek nyomorúságáról, éhezésről. S ha tovább nézed a tévét, az embert jószerivel csak felszínes showműsorokkal, gyilkossági ügyekkel foglalkozó krimikkel vagy többnyire szemérmetlenségeket tartalmazó filmekkel szórakoztatják. Milyen világban élünk, gondolkodik el az ember önkéntelenül is, már minden odaveszett?

És valóban, nagy általánosságban véve a nyugtalanság érzése egyre inkább terjed. Európában 80, viszonylag békés év és a gazdasági jólét folyamatos növekedése után a korábbi sikeres modell, most úgy tűnik, hogy elérte a határait. Az emberek bizonytalansága egyre növekszik.

Mert mi volt az eddigi siker hajtómotorja? A technika robbanásszerű fejlődése, ami lehetővé tette, hogy egyre kijjebb toljuk a határainkat és olyan lehetőségeket nyitott számunkra, amelyek korábban lehetetlennek tűntek. Gondoljunk csak arra, ami az adatfeldolgozás vagy a kommunikáció területén történt. Manapság bárkinek lehetősége van rá, hogy az okostelefonján bármilyen kérdésre választ kapjon az interneten, bárkivel a világon beszéljen, hogy megtudja, hol van a legközelebbi gyógyszertár. Ma már az sem lehetetlen, hogy magánszemélyek űrutazásra menjenek, de a mesterséges izületek beültetése is rutinműtét lett. Vagy a videókonferencia, amelyen a világ legkülönbözőbb részein lévő emberek tarthatnak megbeszélést, ezek mindegyike az én fiatalkoromban utópia lett volna.

Mindezeket a forradalmi változásokat a végtelen lehetőségekkel rendelkező ember képébe vetett hit vezérelte. Ez sok területre van kihatással, olyanokra is, amelyek az embert közvetlenül érintik: gyermekeket hoznak létre a lombikban, akiket az alkalmassági teszteket követően lefagyasztanak, hogy később beültessék őket. Vagy hogy éppen kutatási célra, netán a kozmetikai ipar anyagaként használják őket. A kínálatban szerepel a biológiai nem megváltoztatása is. Embereket nyilvánítanak agyhalottnak, hogy – bár a szívük még ver – a szerveiket kioperálják transzplantációs célokra – ez sem rossz üzlet.

Mindezen „vívmányok” mögött az a gondolat áll, hogy az ember bármit megvalósíthat, az ember a saját üdvösségének egyedüli megteremtője, ahogyan azt a transzhumanista filozófia világosan állítja. Yuval Harari filozófus, a transzhumanista gondolkodási iskola egyik neves képviselőjének gondolata a Homo deus c. könyvében éppen ezt támasztja alá: „Miután a jólét, az egészség és a harmónia soha nem látott szintjét elértük, és tekintettel […] a jelenlegi értékekre, az emberiség következő céljai valószínűleg a halhatatlanság, a boldogság és az istenné válás lesznek”.

Ezzel pedig elérkeztünk korunk központi problémájához. Ez az az elképzelés, hogy az ember az egyetlen szereplő a világban, aki képes mindent a saját elképzelései szerint alakítani. Fontos ebben felismerni azt a ki nem mondott istennélküliséget, amelyet ez a nézet a világról alkotott széleskörű felfogás alapelveként feltételez, legalábbis a mi kultúránkban. Amikor Harari arról beszél, hogy a saját maga által teremtett isteni minőség elérhető távolságban van, akkor lesz világos, hogy ez a nézet mennyire alapvetően mond ellen a Szentírás Istenről szóló kinyilatkoztatásának. Ez nem más, mint az eredendő bűn új köntösben.

Manapság a keresztényeknek azzal a kihívással kell szembenézniük, hogy egy szellemileg ellenséges környezetben kell élniük. Bár a keresztény kultúrának megvannak még a nyomai, alapvetően a keresztényellenes elvek kerültek a középpontba. Ezeket pedig nagyerejű véleményformáló apparátus segíti, amelynek mi folyamatosan ki vagyunk téve. Isten semmi szerepet nem játszik a fősodratú médiában. Ha azonban az Egyházról van szó, az úgy jelenik meg, mint egy olyan hely, ahol virágzik a szexuális visszaélés, ahonnan a hívők tömegesen lépnek ki, és ahol a progresszív keresztények keményen dolgoznak azon, hogy leküzdjék az elavult értékeket annak érdekében, hogy az Egyház végre felzárkózhasson a modern korhoz.

Ennek a pergőtűznek nagyon nehéz ellenállni. Ehhez koncentrált, következetes, állandóan megújuló odafordulás kell az élő Isten és az Ő kinyilatkoztatása felé. Tulajdonképpen ez nem más, mint aminek mindig is jellemzőnek kellene lennie a keresztényekre. A kereszténység erősebb időszakaiban ez nem volt annyira feltűnő, de manapság a túléléshez elengedhetetlen. Az Úr kifejezetten erre a fennálló veszélyre utal, amikor Lukács evangéliumában ezt mondja: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Ezért tűnik számomra olyan fontosnak Jesús Higueras Esteban madridi atya felhívása, hogy a keresztényeknek a szentségre kell törekedniük. Ez pontosan az ellentéte Harari említett programjának, ahol az isteni minőséget az ember saját erőből is képes elérni. A szentséget ugyanis, amelyre törekednünk kell, az ember maga nem képes megteremteni, azt az Istentől kapja ajándékba. Ennek pedig az a feltétele, hogy az ember Isten kezébe helyezze magát, Isten pedig a saját tervei szerint vezeti őt.

Keresztényként csak az maradhat állva, aki a lehető legmélyebben meg van arról győződve, hogy az Isten, ahogy a történelemben is valóban munkálkodik, ugyanúgy munkálkodik bennünk a szentségen is. Manapság nehéz ebben hinni, amikor látszatra annyi minden szól ellene. Sőt, még az Egyház berkein belül is vannak olyanok, akik a hagyományos hitnek ellentmondó tanokat hirdetnek. Gondoljunk csak némely püspöknek a Szinódusi Útnak nevezett reformmozgalom keretében kifejtett törekvéseire, vagy a vallásközi megbeszéléseken elhangzottakra, miszerint minden „vallás” az Istenhez vezető út.

Márpedig mi, keresztények abban hiszünk, amit Krisztus nyilatkoztatott ki a számunkra: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, és senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6), és „Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór.” (Mt 12,30)

Az újpogányság környezetében élünk, ezért számunkra az a kihívás, hogy ugyanolyan mélyrehatóan és radikálisan kötelezzük el magunkat Jézus Krisztus mellett, mint az első keresztények, és így tegyük azt, amit az Egyház naponta mond az esti imában: „Uram, benned bízom, kezedbe adom életemet”.

Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a témával már számtalanszor foglalkoztam. De a körmömre ég, hogy magamon tapasztalom, mennyire messze vagyok ettől az odaadástól. Ezért fontos számomra, hogy mindig újra elővegyem. A világnak szüksége van szentekre, akik segítségével megtapasztalhatjuk az Isten jelenlétét. Hála Istennek, az Úr ma is ad elénk ilyen fénylő személyiségeket, gondoljunk csak Teréz anyára, Pio atyára, vagy akár Boldog Carlos Acutisra, akit hamarosan szentté avatnak.

Tudom, hogy a cél elérhetetlennek tűnik, és emiatt sokakat el is ijeszt. De ez nem is egy máról holnapra teljesíthető cél. A legfontosabb az, hogy elinduljunk ezen az úton, mégpedig nem egyedül, hanem hasonlóan gondolkodó emberekkel együtt, akik egymást imával, beszélgetésekkel és közös tanulással erősítik a hitben. Nálunk, Ausztriában a fiatal családosok találkozóin, a Cenacolo közösségben, az imacsoportokban, a Loretto közösségekben, a bécsi II. János Pál Központban, a Mária Rádióban, a Katolikus és az EWTN tévében valóban a hit megújulása zajlik.

Azonban azt is tudnunk kell, hogy a szentséghez vezető út nem az önmegváltás útjára való indulást jelenti, hanem azt, hogy a körülöttünk élők szolgálatába kell állítanunk azt, amit Isten munkál bennünk. A missziós törekvés tehát mindenképpen része ennek a szentségre való törekvésnek, még akkor is, ha erőfeszítéseinket ezekben a nehéz időkben nem koronázza siker.

Tudnunk kell, hogy nagy a fenyegetés, de nem szabad hagynunk, hogy ez elriasszon bennünket. Biztosak lehetünk benne, hogy Isten mellettünk áll, nap mint nap, és az Ő győzelme bizonyos. Aki rábízza magát, annak nem kell elkeserednie. Jézus biztosra ígérte nekünk:

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”

Mt 11,28-30

Ez napjainkra is érvényes, feltéve persze, hogy Jézushoz megyünk és Őrá bízzuk, hogy minket itt és most az üdvösség útjain vezessen.

Írta: Christof Gaspari
Fordította: Frick József
Forrás: vision2000.at