Márta és Mária: Jézus mindkettőjüket szereti

Útjukon betértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.”

Lk 10,38-42

Mivel sokban hasonlítok Mártához, mindig is visszahőköltem a történet azon értelmezéseitől, amelyek úgy tüntetik fel, mintha Márta természetében valami eredendően hibás lenne, vagy a húgáéban valami eredendően felsőbbrendű. Próbáltam már korábban is elfogadni azt a gondolkodásmódot, hogy bármennyire is azt súgják az ösztöneim, hogy menjek ki a konyhába, és készítsem el a vacsorát, kényszerítsem magam arra, hogy folyton az Úr lábainál kuporogjak, hogy megszerezzem a jobbik részt, hogy megtegyem azt az egy dolgot, ami szükséges.

De tudják, mi történik minden egyes alkalommal? Az eszem azt kiáltja: „Étel! Az ételre szükség van. Valakinek el kell végeznie a munkát!” A végén olyan leszek, mint Márta ebben a történetben, izgatott és neheztelő, úgy érzem, mintha Jézus kivételezne, és automatikusan én lennék a vesztes amiatt, amilyenné alkotott engem. És ez igazságtalannak tűnik.

De minél többször ízlelgetem ezt a történetet és Jézus Mártához intézett szavait, annál biztosabb vagyok abban, hogy Jézus soha nem szánt minket arra, hogy olyan világban éljünk, ahol választanunk kell, hogy Márták vagy Máriák legyünk – ahol a szentség keresése érdekében meg kellene változtatnunk az Istentől kapott vérmérsékletünket. Nem hiszem, hogy a mi Jézusunk megkövetelné tőlünk, hogy olyanná legyünk, amilyenek nem vagyunk, azért, hogy elnyerjük az Ő helyeslését.

Jézus a „vagy-vagy” gondolkodásmódjában megrekedt Mártának egy másik lehetőséget kínált, az „is-is” lehetőséget. Meghívást intézett hozzá az egyetlen szükséges dologra, arra az egyre, amire szükségünk van ahhoz, hogy bensőséges kapcsolatban éljünk vele, függetlenül attól, hogy milyen a természetes viselkedési hajlamunk. Abban a pillanatban meghívta őt, ahogyan minket is meghív most, a megelégedettségre, a nyugodt és félelem nélküli életre annak tudatában, hogy ő jelen van, itt, a mindennapi életünk káoszában. És ezt a megelégedettséget magunkévá tehetjük, akár természetes üldögélők, akár természetes kiszolgálók vagyunk. Ő az egyenlő eséllyel hozzáférhető Megváltó.

Úgy, ahogy vagy

Az igazság az, hogy bármelyikünk dönthet úgy, hogy Jézus lábainál ül, és mégis szorong és aggódik, zavart, eközben elmulasztva a Megváltó jelenlétének kegyelmét – de éppígy lehetnénk a konyhában is, elégedetten tálalva a vacsorát a tányérokra, miközben Jézus körünkben való jelenlétére hangolódnánk, és magunkba szívnánk mindazt, amit kínál.

Annak, hogy Jézus mit akar neked és nekem, nagyon kevés köze van ahhoz, hogy ülünk-e vagy állunk, vacsorát szolgálunk-e fel vagy elmélkedünk a lábainál. Azt akarja tőlünk, hogy olyan határozottan tudatosuljon bennünk az Ő velünk lévő isteni jelenléte, hogy bármit teszünk is, az öltse a rendkívülinek a jellegét, és hogy életünket a féktelen hála érzésével éljük.

Annak tudatában élhetjük életünket, hogy Isten teljesen körülvesz minket, annak tudatában, hogy nem az ő helyesléséért, hanem az ő öröméért dolgozunk. Tudhatjuk, hogy képesek vagyunk teljesen és tökéletesen magabiztosak és elégedettek lenni abban, hogy kik vagyunk és milyen a természetes viselkedési hajlamunk, mert ő itt van, és szeretetével és kegyelmével eláraszt minket.

Micsoda remek hír, nemde? Jézus nem azt kéri tőled, hogy illeszkedj be egy szűknek és alkalmatlannak tűnő skatulyába azért, hogy jónak és szentnek nevezhessen. Nem ez az az egyetlen dolog, amire szükség van. Hallod, hogy együtt sóhajtok veled?

Mindannyian tanítványok vagyunk

Amit Jézus sokkal inkább kíván, semmint követel tőlünk, az az, hogy tudjuk, hozzá tartozunk. Akár azok vagyunk, akik természetüknél fogva a lábai előtt keresik a helyet, akár azok, akik felkötik kötényüket és tüsténkednek, mindannyian lehetünk éberek és figyelmesek. Mindannyian meghívást kapunk arra, hogy tanítványai legyünk.

És talán, ha megtanulunk megelégedni a saját természetes hajlamainkkal, a bőrünk sejtszerkezetével, talán a létezés szélesebb spektruma nyílik meg. Talán egyszer csak abbahagyjuk azoknak az edényeknek a törölgetését, és otthagyjuk őket vizesen csöpögni, miközben közelebb húzódunk Jézushoz. Vagy talán mégis folytatjuk a munkát, de a törölgetés lelassul, a nehéz sóhajtások elhalkulnak, és a fülünk a Mester hangjára hangolódik a saját teendőink listája helyett.

Jézus nem egy Máriákkal teli világot keres, barátom, de nem is egy Mártákkal teli világot.

Ő olyan nőkkel teli világot szeretne, akik tudják, hogy kik ők, és kiket hivatottak szolgálni, olyan nőkkel teli világot, akik elégedettek, mert tudják, hogy Ő nem kivételezik senkivel sem. Olyan nőket szeretne látni, akik tudják, hogy Ő egyetemesen elérhető mindannyiunk számára, hogy Ő azt kívánja, hogy Őt válasszuk a szorongás és az aggodalom helyett, és hogy Ő a szívünk megelégedettségét óhajtja.

Jézus olyan nők, nővérek világát óhajtja, akik együtt ülnek a lábainál és együtt dolgoznak az ő szolgálatában. Nem azért, hogy a jobbik részt válasszák, hogy igazak, jobbak vagy szentebbek legyenek a másiknál, hanem hogy jobban megismerjék Jézust, jobban szeressék Jézust, bensőségesebben ismerjék Jézust, hogy mindannyian vállvetve állhassunk vagy ülhessünk, és elégedettek lehessünk azzal, akik vagyunk, amilyenné teremtve vagyunk, és amit Ő a mi életünkre szóló egyedi hivatásként adott.

Légy megelégedett Jézus szeretetében

Mi lett volna, ha Márta a konyhában aprította volna az ételt, és hagyta volna, hogy a kés egyre lassabban mozogjon, majd megálljon, miközben teljesen befogadta volna azt, amit Jézus abban a pillanatban kínált? Mi lett volna, ha abbahagyta volna a ténykedését, hogy hálaimát rebegjen, és a hang, ami a munka szüneteltetésének pillanatában elhagyta volna az ajkát, inkább egy elégedett sóhaj lett volna, mint izgatottság? Mi lett volna, ha ezután kegyelemmel és Jézus jelenlétével eltelve visszatért volna az aprításhoz és a készülődéshez?

Ez az, amire Jézus meg akar hívni minket: egy olyan megelégedettségre, amely nem attól függ, hogy mi kik vagyunk, hanem attól, hogy ő kicsoda. A megelégedettség az egész Biblián végig vonuló téma (lásd Péld 21,19; Préd 5,1; Sir 26,4). Szent Pál vallotta: „Megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van.” (Fil 4,11). Hozzá hasonlóan mi is arra kaptunk hívást, hogy megelégedettek legyünk tudván, hogy Isten közel van, hogy szavatartó és jóságos.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: franciscan media