Mi lenne, ha a virágvasárnapi szamár mesélne nekünk a Nagyhétről?
Szokatlan könyv jelent meg tavaly ilyenkor a francia Cerf kiadónál Moi, l’âne de Jérusalem (Én, a jeruzsálemi szamár) címmel. A szerző, Élisabeth de Lambilly, azt ajánlja, hogy virágvasárnap és nagyhét eseményeit annak a szamárnak a szemével éljük át újra, aki Krisztust vitte, amikor Jeruzsálembe ment.
Minden évben ugyanaz történik. A nagyböjt végén, a hívek a meghallgatják virágvasárnap evangéliumát és az Úr szenvedését. Újra meghallgatják Jézus földi élete utolsó fájdalmas pillanatainak történetét és azokat a megpróbáltatásokat, amelyet az emberiség megváltásáért szenvedett el. Azután eljön húsvét, a feltámadás, a megkönnyebbülés, az élet győzelme a sötétség felett. Ezekből az eseményekből levonható tanulságok kimeríthetetlenek. A történet ismert. De mi lenne, ha idén más szemszögből élnénk át? Élisabeth de Lambilly ezt javasolta legújabb könyvében. Az Én, a jeruzsálemi szamár ugyan Jézus utolsó földön töltött napjainak története, de annak a szamárnak a szemszögéből, amelyen megérkezett Jeruzsálembe.
„Amint a hátamra ült, éreztem, hogy ez az ember nem hétköznapi. Különös kegyelem, derű és komolyság elegye áradt belőle”, meséli a szamár. „Milyen büszke vagyok, hogy egy királyt viszek a hátamon! Már láttam magam, hogy a palotájában élek, kényeztetve, és kivételes sors vár rám. Sajnos tévedtem. Nem én voltam az egyetlen. Dicsőségről szóló álmaink elvakítottak és semmit sem értettünk. Ez a rabbi nem olyan király volt, mint mások.” Így merül bele az olvasó Jézus jeruzsálemi bevonulásának ujjongásába, abba a sokaságba, amely a szamáron ülő Jézust éljenzi.
A szamár hűséges társ, aki mindennap elkíséri őt, a leghétköznapibb dolgokban is, Jézus tanítványainak életében osztozva. „Boldog voltam. Volt okom bízni a jövőben”, olvassuk:
A rabbinak szemlátomást nem állt szándékában mindenféle munkával megterhelni engem. Amikor hozzám jött, nem úgy jött, hogy parancsot vagy feladatot adjon nekem. Megsimogatott és megállt egy pillanatra anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Olyan erős volt akkor a jelenléte, hogy többször is az az illetlen elképzelésem támadt, hogy felcserélte a szerepeket és ő volt az, aki rendelkezésemre állt.
De a szamár, éppen azért, mert ő csak egy szamár, akire se gyanakszik, hallja a csőcselék hangját és tud az összeesküvésekről, amelyek felerősödnek Jézus elárulására. Majd úgy dönt, hogy egyetlen pillanatra sem hagyja el Jézust. De egy este, amikor Jézus és tanítványai összegyűltek, hogy együtt étkezzenek, a szamárnak, aki kint maradt a sötétben, támad egy megérzése. «Mi állatok, ugyan nem beszélünk, de van egy hatodik érzékünk. Tudtam, hogy valami sötét és fájdalmas dolog történik odafent. Olyan volt, mintha a szomorúság fátyla hullott volna a házra, ami egyre csak nőtt, szétterült és teljesen beborította.»
Amikor a vacsora véget ér, egy árnyalakot lát kijönni a házból: Júdást. Mivel azt hiszi, hogy rosszul van, a szamár odamegy hozzá, hogy segítsen. De simogatás helyett Júdás egy nagyot üt rá. Aztán a szamár Júdás szemébe néz, és megijed attól, amit abban lát.
A szamár tehetetlen szemtanúja az ezt követő tragikus eseményeknek: gazdája letartóztatásától, megkorbácsolásától kezdve át végig a fájdalmas keresztúton. Nem tudja elviselni a kereszt súlya alatt görnyedő gazdája szenvedésének látványát, ezért az a gondolata támad, hogy keres valakit, aki segít Jézusnak cipelni. „A legsürgősebb az volt, hogy megszabadítsuk ettől a fadarabtól, amelyet az ő állapotában lehetetlen volt cipelni”, meséli. „Ekkor észrevettem egy személyt, aki szokatlan termetű volt.” Odaoson hozzá, egyszerűen megragadja a kabátjánál fogva és gazdája felé húzza. „Próbálta visszanyerni egyensúlyát, amikor hevesen beleütközött az egyik katonába. A katona megfordult, ránézett arra, aki meglökte, majd támadt egy ötlete (valójában az én ötletem volt) és felszólította, hogy segítsen Jézusnak vinni terhét.” Ezt az embert Cirenei Simonnak hívták.
Igaz és egyszerű szavak
A szamárnak mégsem sikerül megakadályoznia gazdája végső kínzását, kereszthalálát. Ezt a részt a szerző nagyon érzelemgazdagon írja le. Akkora sokk volt ez a hűséges társnak, hogy a szamár elájul és csak néhány órával később tér magához, amikor Jézus testét már ruhával takarták. „El kellett fogadnom a kudarcomat. Lustán rágcsáltam néhány gyökeret, amit itt-ott találtam. Azt hittem, hogy új, könnyű életet kezdek, tele gazdagsággal és kitüntetéssel, nem ezekkel az eseményekkel számoltam.”
Aztán elérkezik a hajnal, egy új reggel. Amíg a szamár csendesen legel a réten, lassan telik a nap, a szorongás és a kétségbeesés nem hagyja el. A szerző itt is megtalálta a megfelelő egyszerű szavakat, hogy leírja nagyszombatot, Isten csendjének ezt az ürességét.
Újabb éjszaka múlik el. Kora reggel azonban minden másnak látszik a szamárnak. „Amilyen nagy zajt csaptak, úgy tűnt, mintha a madarak valamilyen csoda folytán megszaporodtak volna. A daluk áthatolt a koponyámon és a dobhártyámon.” Lassan feltápászkodva a szamár hihetetlen frissességet érez a levegőben, egy új, változatlan illatot. Ekkor veszi észre, hogy a sír bejáratát elbontották. Félelem szállja meg, minden szőrszála égnek áll. Majd hátrahúzódik, és Mária Magdolnát találja ott, aki a sziklának támaszkodik, arca könnyes a kétségbeeséstől, mert Jézus teste eltűnt.
Ekkor egy férfi közeledik. „Abban a pillanatban, amikor felém fordította arcát, felismertem őt”, meséli a szamár. „Ő volt, teljes hús-vér valóságában. De anélkül, hogy ezt meg tudnám magyarázni, valami többet észleltem. Valami újat és végtelent. Nemcsak létezett, hanem VOLT. Amikor megérintette a hátam, a legkisebb habozás nélkül tudtam, hogy minden ott van a tenyerében.” Jézus két vonalat rajzol a hátára, amelyek keresztet formálnak. Keresztet, amelyet büszkén visel a hátán a szamár, aki immár Mária Magdolna szolgálatában áll, és amelyet örökségként tovább is ad fiainak és fiai fiainak, akik mindannyian „lassú lépésekkel haladnak előre a világ ösvényein”. Ezt a hetet, amely gyökeresen megváltoztatta az emberiség történelmét, ebben a könyvben új tekintettel fedezhetjük fel, annak az alázatos állatnak a tekintetével, aki a világ Megváltóját hordozta.
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia
Ezt a cikket (könyvrészletet) olvasva, nem is tudom, hogy, hogy nem, miért, vagy miért nem, de a Bálám szamara jutott eszembe legelőbb. Ez a legújabb könyvben megjelenő szamár úgy nyilatkozik, hogy: Mi szamarak nem szoktunk beszélni”. Ez arra emlékeztet, hogy azért kivételek is vannak. A Bálám szamara, az egy kivétel volt, az is talán életében egyszer, de beszélt. Megkérdezte a gazdáját, hogy miért is üti, hát nem látja, hogy akadály került az útba, egy lángpallóst forgató kerub állta el az utat. S a leírás szerint, ennél a pillanatnál kapott Bálám egy lelki látást, amely arra segítette, hogy meglássa az angyalt, aki miatt a szamár nem tudott tovább haladni. Ezután még más, az Írásokban említett szamarakra is ráirányult az emlékezetem. A Jézust az édesanyjával együtt az Egyiptom felé szállító szamárra is rászegeződött az időbeni utazás során megelevenedő teherhordó állat. Az irgalmas szamaritánus teherhordó állata is egy jelentőségteljes élőlény, talán enélkül nem tudott volna boldogulni az irgalmasságra hajlamos ember.
Egy következő, az elmémben felötlő, a lónál kisebb termetű szürke színű élőlény az melyik is lehetne más, mint éppen az, amelyiken Salamon király bevonult Jeruzsálembe, az ő irányításával felépült, Isten hajlékának nevezett, az élő Istennek bemutatott áldozatok színhelyeként szolgáló rendkívül pompás építmény felszentelésére. Ezen a felszentelési ünnepségen mondta el Salamon király azt a híres beszédét, amelynek egyik kiemelkedő gondolata Isten nagyságára utal: “Micsoda lakóhelyet építhetnék neked oh Uram, amely befogadhatna téged, hiszen az egek egei sem képesek befogadni.”
Ennek a Salamon bevonulásának az emlékét idézi tudomásom szerint a Jézus bevonulása is a Jeruzsálemi áldozat színhelyére.
Milyen érdekes, hogy az igazi főpap, a királyok királya és urak ura, sohasem mehetett be ebbe az Atya házának nevezett templom szentélyébe, a szentek szentjének nevezett részébe a templomnak, ahova csak a főpapnak volt joga bemenni. A Jézus halálának pillanatában azonban bekövetkezett ennek a szent helynek a templom többi részétől való elválasztását biztosító, kárpitnak nevezett elválasztó eszköznek a felső részétől a földig való szétszakadása.
Ennek az elválasztó eszköznek a szétszakadása pedig annak a ténynek a jelképe volt, amely szerint érvénybe lépett az újszövetségnek az Isten választott népén kívülieknek is az igazak közé való befogadása. Ettől kezdve nincs már az a megkülönböztetés, amelyet a farizeusok nagyon el is túloztak, az idegeneket semmibe véve megkülönböztetést tettek. Jézus templomtisztítási tevékenysége is legfőképpen erre irányult, ennek a megkülönböztetésnek az eltörlésére, ugyanis az írástudók és farizeusok tudomásával történt a templom idegeneknek fenntartott udvarának az elfoglalása, barmokkal, galambokkal és pénzváltó asztalokkal, pedig ennek az udvarnak a kívülállók felvilágosítását kellett volna szolgálnia, ez a felvilágosító, az Isten országa jó híréről szóló tevékenység teljesen ki volt zárva az igaz Isten hajlékának nevezett építményből.
Ezek szerint a virágvasárnapi szamárnak még sok mondanivalója volna.
Ezek a gondolatok kapcsolódtak a részemről az olvasottakhoz.