Isten kezében vagyunk

Mindannyian a Mindenható kezében vagyunk. Emlékeztessen ez minket arra, hogy Isten nincs távol tőlünk.

Tudjuk, hogy Isten maga a tiszta és végtelen szellem. A Szentírás azonban emberi tulajdonságokkal is felruházza. A bölcsesség Istene valóságosan megérthető akart lenni gyermekei számára. Olyan valaki akart lenni, akibe belekapaszkodhatunk. Ezért Isten nekünk fizikai képekben írja le önmagát. Jézus például gondoskodó tyúkanyóként írta le az Atyát: „Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad.” (Lk 13, 34). Figyelemre méltó az is, hogy a Szentírásban 122 alkalommal találkozhatunk Isten kezére való utalással.

Magunk is tudjuk, milyen fontos a kezünk egymás iránti szeretetünk és törődésünk kifejezésére: mennyire fontos egy érintés, simogatás, védelmező átfogás. Ez a kép sokat mond el nekünk Teremtő Atyánkról. A teremtéstörténetben Isten saját akaratából teremti meg az eget és a földet. Amikor azonban az élet ajándékáról van szó, a Teremtés könyve ezt mondja: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”. (Ter 1,26)

Az a kép, hogy Isten kezében vagyunk, sokat segít abban, hogy megértsük, milyen közel van Ő hozzánk. Azt is elképzelhetjük, ahogyan Isten felemel minket, amikor elesünk. Jézus Krisztus is, aki maga a megtestesült élő Isten, a kezét használta, amikor érintéssel gyógyított. Jézus „ráteszi kezét” egy leprásra, amikor meggyógyítja: „Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” (Mk 1,41). Egy leprás megérintése elképzelhetetlen dolog volt, hiszen ezáltal Jézust rituálisan tisztátalanná vált, és nem léphetett be a templomba. Ő azonban pontosan ezt tette. A leprás pedig meggyógyult.

Egyszerűen fogalmazva: mindannyian a Mindenható kezében vagyunk. Ez emlékeztessen bennünket arra, hogy Isten nincs távol tőlünk. Nem csak velünk van, hanem bennünk is.

Ugye emlékszünk Jézus történetére a tékozló fiúról? A fiatalember apja látta, hogyan tért vissza az atyai házba rosszul sikerült elkalandozásából. Úgy tért haza, hogy minden álma darabokra tört. Lukács ezt írja: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.” (Lk 15,20).

Ezért, amikor szeretteinkért imádkozunk, van egy gyönyörű módja annak, hogyan szóljunk Istenhez: „Uram, neked ajánlom szeretteimet. Vedd őket és tartsd meg biztonságosan a kezedben.” Magunkért is fohászkodhatunk az Atyához: „Uram, kezedbe ajánlom magamat.”

Első gyermekes kismamák mondták nekem, hogy amikor hazatérnek a kórházból az újszülöttjükkel, egyszerűen nem tudják levenni róluk a kezüket. Csak bámulják az élet csodáját a karjukban. Most képzeljük el akkor, hogyan tekinthet ránk a Mindenható, amikor fiaiként és lányaiként néz ránk. Képzeljük el, hogy Isten így szól hozzánk: „Az enyém vagy. Bármit megteszek érted. Azt akarom, hogy velem legyél az örökkévalóságon át.”

Így szól hozzánk a mi szerető Istenünk.

Írta: Jim Van Vurst OFM
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Franciscan Media