Isten a lágerben – Placid atya 4 túlélési szabálya

November 25. – ezen a napon emlékezünk a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt, a Gulágon raboskodó politikai foglyokra, kényszermunkásokra. Tudjuk, mintegy 800 ezer honfitársunkat hurcolták el a megszállók, többségük soha nem tért haza. A rabok között volt Olofsson Placid atya, bencés szerzetes is.

Az 1916-ban született Placid atya az érettségi után lépett be a bencés rendbe, a harmincas évek végén szentelték pappá. Előbb vidéki bencés gimnáziumokban tanított, majd a második világháború után a fővárosi bencés gimnáziumba helyezték. A baloldali sajtó hamar fölfigyelt rá. Nemcsak a kommunista párt központi lapja, a Szabad Nép foglalkozott vele, hanem az Ifjúság című kommunista lap is. 1946 tavaszán egyik beszéde miatt az Ifjúság megtámadta Placid atyát, aki a szerkesztőségnek küldött levélben cáfolta a demokráciaellenesség vádját. A lap reakciója nem maradt el. Hosszabb cikkben foglalkoztak ismét Placid atyával; s a cikk végén ezt olvassuk:

„Ki fogjuk söpörni a reakciót az iskolákból.” [Ifjúság, 1946. április 7. 6. p.]

Néhány hónappal később az Ifjúság hosszabb cikkben nevesítette az ellenségesnek minősített papokat. Már a cikk címe is beszédes: „A mi feketelistánk”. A névsorban szerepelt Placid atya is azzal a megjegyzéssel, hogy „felszólalásunkra (értsd: a korábbi, az előbb említett, Placid atya elleni támadásra) egyenlőre nem érkezik megtorlás”. [Ifjúság, 1946. augusztus 16. 5. p.] A cikk megjelenésekor Placid atya már nem volt szabadlábon: a sajtótámadások miatt elöljárója Pannonhalmára helyezte, az államvédelmi osztály emberei itt tartóztatták le 1946. június 5-én. Az Andrássy út 60. szám alatti hírhedt épületben lezajlott kihallgatások után átadták a szovjet hatóságoknak, s a szovjet katonai bíróság terrorcselekmény koholt vádjával 10 évi kényszermunkára ítélte. Így került a Szovjetunióba Placid atya; 1955 végéig a Gulágon raboskodott. Utolsó éveiben így fogalmazott:

„A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turistaút volt. Nem volt turistaút. Kétségtelen, nem voltak gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerőnek használták őket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78,3 százaléka.”

[Ézsiás Erzsébet. A hit pajzsa. Bp., 2004, 107. p.]

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Igen, a lágervilág mindenütt ugyanolyan.

Placid atya a rabságban megtapasztalta az isteni gondviselést. Az itthoni kihallgatások idejére így emlékezett vissza:

„Imádkoztam, imádkoztam, hogy édes jó Istenem, valahogyan közöld velem, hogy mi a te akaratod, mert én azt akarom teljesíteni. Nem sietett a jó Isten. Értem, neki az örökkévalóság is rendelkezésére áll, csak én vagyok percemberke, hogy mindjárt mindent tudni akarok.”

[Olofsson Placid OSB: Élet és imádság. Bp., 2017, 16. p.]

Placid atya a szovjet lágerben ráébredt arra, mi is az Isten akarata:

„Az volt az én küldetésem, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Nem volt nagyképűség, hogy ezt így képzeltem el magamról. Egyet tudok mondani előre: amikor 1953 nyarán közel kétezer magyar politikai fogoly Sztálin halála után hazajöhetett, azok között egy sereg 25 évre elítélt volt. Én csak 10 évre voltam elítélve, mégsem jöhettem haza. Miért? Nekem utoljára kellett jönnöm 1955. november végén. Utolsónak, mert nekem föladatom volt. Őszintén mondom, hogy ezt a föladatot nem tökéletesen teljesítettem, mert világosan látnom kellett, hogy mi ott nem voltunk hősök, nem voltunk vértanúk, de túl akartuk élni azt a poklot.”

[I.m. 27. p.]

A rabok Placid atyával együtt megfogalmazták a túlélés négy szabályát, esténként imádkoztak, elmondták a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, s végül elénekelték a Boldogasszony Anyánkat, amelyhez ő mindig hozzáfűzte: „Légy irgalmas Uram, hozzánk, szegény bűnösökhöz.” Emlékezéseiben ehhez hozzáfűzte: „Mert az Úr Isten irgalmába kellett kapaszkodni.” [I. m. 56. p.]

De melyek voltak az említett túlélési szabályok?

Az első: „a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor még gyengébb az ember.” [I. m. 29. p.]

A második:  „A szenvedést nem szabad keresni, jön az magától, ajaj! Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit.” [I. m. 31. p.]

A harmadik: „Ilyen körülmények között kell megmutatnom, hogy különb vagyok, értékesebb vagyok, nemesebb vagyok. Ez mozgósítja az emberben az energiákat, és ez kell a szenvedés elviseléséhez, a túléléshez.” [I. m.36-37. p.]

A negyedik szabály: „Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi, hívő emberek, a jó Istenbe kapaszkodunk.” [I. m. 41. p.]

Ezek a szabályok nemcsak a lágeréletre, hanem mindennapjainkra is érvényesek, hiszen a szenvedés életünk megspórolhatatlan része.

Placid atya túlélte a lágert. A hite segítette, adta az erőt, s az az Istentől kapott föladat, hogy másoknak is segítenie kell. Emlékezéseiben így fogalmazott:

„Tulajdonképpen, ha nagyon tömören kellene fogalmaznom, azt mondanám: nekem az élet mindig olyan feladatokat adott, amik meghaladták a képességeimet. Vallásos voltam, kértem a jó Istent, hogy segítsen. A jó Isten olyan fantasztikusan segített, hogy én nem értem rá kételkedni benne.”

[I. m. 98. p.]

*

Placid atyát kivételes humorral áldotta meg az Isten. Az alábbi felvétel is ezt tanúsítja. Kevesen beszéltek így a lágerévekről, mint ő, aki bizonyos volt abban: „Az utolsó szó a jó Istené.”

Placid atya 2017. elején, életének 101. évében adta vissza lelkét Teremtőjének.