„Nemcsak rozsda van a világon…” – Prohászka Ottokárra emlékezünk
95 évvel ezelőtt, 1927. április másodikán, virágvasárnap előtt egy nappal halt meg Prohászka Ottokár, „Magyarország apostola és tanítója” – ahogy síremlékén a latin felirat hirdeti. Nemcsak a hazai katolikus Egyház, hanem az egész magyarság vesztette el egyik nagy emberét. Még 69 éves sem volt. Utolsó interjújának és utolsó konferenciabeszédének néhány részletével emlékezünk Székesfehérvár néhai püspökére.
Prohászka Ottokár halála szimbolikus. Az Egyetemi templom szószékén érte az agyvérzés – azon a szószéken, amely hosszú-hosszú éveken át nagyböjti konferenciabeszédeinek a „terepe” volt. Agyvérzése előtt egy nappal, csütörtökön fogadta a Magyarság című keresztény napilap munkatársát, Farkas Sándort. Ez volt élete utolsó interjúja (pontosabban fogalmazva: egyik utolsó interjúja, mert ezen a napon fogadta a Budapesti Hírlap munkatársát is – ez a hosszú beszélgetés szintén a püspök halála után jelent meg), amelyből néhány részletet idézünk.
A püspök utolsó hetei igen zsúfoltak voltak. Három városban tartott több napos lelkigyakorlatot, mielőtt a fővárosba érkezett, s a hét elején megkezdte az Egyetemi templomban szokásos konferenciabeszédeit. Az interjúban szót ejtett arról, hogy az ő életkorában már vigyázni kell magára az embernek, mert – ahogy fogalmazott – „ebben a korban már visszavedlünk melegágyi virággá”. De rögtön hozzátette: „Hogy sokat dolgozunk? Hiszen azért élünk… Dolgozni, amíg Isten engedi.”
Az interjúban a nagy püspök különös súllyal beszélt az erkölcsi romlásról. „Baj, nagy baj, amikor az erkölcsöt védelmezni kell… De ha másképp nem megy, ha már ’nagyon foltos a társadalom arca’, hát ez is jobb, mint a tétlenség. Nincs borzasztóbb, mint ölbe tett kézzel ülni. Minden pillanatért kár. Akarat, élet, bátorság, kitartás…. Erre térek ki holnap a szentbeszédben.” Az interjú során szóba került Ravasz László református püspök egyik friss cikke, amelyet Prohászka egyetértően kommentált, majd így summázta mondandóját az erkölcsök „lazulásáról”: „Fék kell. Zabola. Gondoljuk, mi lesz az árral, ha töltést nem lapátolunk? Maradiság? Ki meri maradiságnak mondani, mikor az árvizet megakasztom? Az erkölcstelenség: elemi csapás.”
Az interjú csak a püspök halála után három nappal jelent meg [Magyarság, 1927. április 5. 6. p.]
A beszélgetés másnapján, pénteken este 7 órakor kezdte meg utolsó konferenciabeszédét Prohászka Ottokár az Egyetemi templomban. Ennek a beszédnek a teljes szövege nem maradt fenn, a napilapok hosszabb-rövidebb beszámolói azonban több részletet közöltek. A Magyarság című napilap tudósításából idézünk egy hosszabb beszédrészletet:
„Az akarat mindenekfelett való érték. ’Das grosse Wollen’, mondja a filozófus, és ennek a parancsnak egyenes következése a ’grosse Sollen’, helytállni a végsőkig, kitartani azon a helyen, ahová az isteni Gondviselés állított. A mai világ ezernyi kísértése, blazírtsága, cinizmusa őrli, rombolja a modern ember ellenállását, de mi egy nagy sugárzás csillagvilágos horizontja alatt állunk, onnan kapjuk az erőt. /…/ Az optimizmus igéjét prédikálom nektek. Minap járt nálam egy hatvan esztendős öregasszony, aki büszkén említette, hogy kilenc élő gyermeknek adott életet. Ha ez az asszony mesterséges eszközökkel hárította volna el magától az anyaság áldásait, nyilván nem ért volna ilyen tisztességes öregséget. /…/ Egyik ismerősöm szinte kérkedve említette a múltkoriban, hogy már kétszer vált el a férjétől, az édesanyja is ezt cselekedte, az apja is, a nagynénje is. Természetes, hogy ezek a példák romboló hatással vannak a fiatal lelkekre, és ezek az idők csakugyan olyanok, mintha valaki arra tökélné el magát, hogy a Lánchíd tartóvasait reszelje át: van-e bátorsága házasságra lépni a mai fiatalembernek, mikor a házasélet fundamentuma pókhálóra, elfűrészelt traverzekre van fektetve… De mégis ki kell tartani, mert nemcsak rozsda van a világon, hanem vas is, akaratunk acélgerendái, melyeken kell, hogy biztosan járjunk.”
Miután az idézett rész elhangzott, a szószékhez közelebb ülők észrevették, hogy a püspökkel történt valami. Jobb kezével erősen fogta a szószék peremét, a bal kéz pedig erőtlenül lehanyatlott. Prohászka még egy ideig beszélt tovább, egyre nagyobb szünetekkel, a hangja halkabb lett. Aztán arcát elfordította, s a főoltárra, a tabernákulumra szegezte tekintetét, majd ismét hallgatósága felé fordult, s ezt mondta:
„Hinnem kell abban, hogy az anyagi kötelességeken felül lelki feladataim is vannak. Mert Krisztus mondja…. Nekem nem lehet őt felülbírálnom…. Jegyezzétek meg, fiatal barátaim és ti, testvéreim, hogy a helytállás, az alázatosság, az odaadás, a tisztelet, a hódolat nem sújtanak le…. felemelnek….”
[Magyarság, 1927. április 2. 2. p.]
A püspök egyre akadozottabban beszélt, ekkor már egyik tanítványa – akkor tabáni káplán – is megjelent a szószék feljárójánál, s kérte Prohászkát, jöjjön le. De a püspök maradt. Végül elhangzott a szájából az utolsó mondat, minden előzmény nélkül: „Íme Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit…”. A hallgatóságból néhány orvos ezután lehozta a szószékről az akkor már majdnem összeroskadó püspököt, aki visszafordulva még megáldotta a híveket.
A püspököt a szomszédos központi szeminárium első emeleti, 15-ös számú szobájába vitték. Ez volt Prohászka állandó vendégszobája. Itt halt meg másnap kora délután, húsz perccel két óra előtt.
Halála másnapján a korszak egyik legjelesebb keresztény újságírója, Pethő Sándor ezt írta:
„A magyar szellemi élet legfényesebb, legnyugtalanabb és legcsodálatosabb tűzoszlopa hunyt el. Alázatosságában és egyszerűségében is királyi lángelme volt. Vajon mikor jő hozzá hasonló?”
[Magyarság, 1927. április 3. 2. p.]
