José Gomez érsek: „Az agresszív szekularizáció mintái már régóta működnek az Egyesült Államokban és Európában”

José Gomez érsek, az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia elnöke november 4-én videóbeszédet mondott a “Katolikusok és a közélet” című kongresszuson, amelyet Madridban tartottak. Az érsek arra figyelmeztetett, hogy erőteljesen szűkül az egyház és a hívő keresztények számára biztosított tér, még akkor is, ha nem is számítjuk a “törlési kultúra” és a “wokeness” szellemiség hatását. Nagy tisztánlátásról tanúskodó beszédének szerkesztett részleteit az alábbiakban közöljük.

Kedves barátaim,

Előadásom egy komoly, érzékeny és bonyolult témával foglalkozik: az új szekuláris ideológiák és társadalmi változásokat célzó mozgalmak felemelkedésével az Egyesült Államokban, illetve azzal, milyen hatást gyakorolnak ezek az egyházra.

Azt gyanítom, hogy amit az egyház az Egyesült Államokban tapasztal, az az Önök országában és Európa országaiban is megtörténik, bár különböző mértékben és módon.

Három lépésben tárnám Önök elé gondolataimat.

Először a szekularizáció és a keresztényellenesség globális mozgalmának tágabb összefüggéseiről és a világjárvány hatásáról szeretnék beszélni.

Másodszor, spirituálisan értelmezni szeretném az Amerikában a társadalmi igazságosságért és a politikai identitásért indított új mozgalmakat.

Végezetül az Evangélium szellemében és a jelen valóság ismeretében néhány prioritást javasolnék az egyház számára.

1. Szekularizáció és keresztényellenesség

Úgy gondolom, mindnyájan tudjuk, hogy noha az Egyesült Államokban sajátos körülmények uralkodnak, Spanyolországban és Európa más részein is már régóta működnek az agresszív szekularizáció hasonló, széles körű mintái.

Országainkban kialakult egy olyan elit vezetői réteg, amely kevéssé érdeklődik a vallás iránt. Nemigen kötődik a nemzethez, amelyben él, sem a helyi hagyományokhoz és kultúrákhoz. Ez a vállalatokat, kormányokat, egyetemeket, médiumokat, kulturális és szakmai intézményeket vezető csoport egy olyan globális civilizációt akar felépíteni, amelynek alapját a tudomány, a technológia és a humanitárius értékek által vezérelt fogyasztói gazdaság, valamint a társadalom szervezésére vonatkozó technokrata elképzelések jelentik.

Ez az elitista világnézet nem tart igényt régimódi hitrendszerekre és vallásokra. Szerintük a vallás, ezen belül különösen a kereszténység, csak útjában áll annak a társadalomnak, amelyet ők felépíteni akarnak.

Ennek megfelelően, ahogy pápáink rámutattak, a szekularizáció a gyakorlatban “kereszténytelenítést” jelent. Európában és Amerikában évek óta szándékosan próbálják kiirtani a társadalom keresztény gyökereit, és elnyomni a még megmaradt keresztény hatásokat.

A “törlés kultúrája” és a “politikai korrektség” jegyében az emberi életről és az emberi személyről, a házasságról, a családról stb. gyakran éppen azokat a nézőpontokat törlik vagy korrigálják, amelyek a keresztény hitben gyökereznek.

Az a “tér”, amelyet az egyház és a hívő keresztények elfoglalhatnak, egyre szűkül. Az egyházi intézményeket és a keresztények által vezetett vállalkozásokat egyre gyakrabban támadják. Ugyanez a helyzet az oktatásban, az egészségügyben, a kormányzatban és más területeken dolgozó keresztények esetében is. Azt állítják, hogy egyes keresztény meggyőződésekhez való ragaszkodás veszélyezteti társadalmunk más csoportjainak szabadságát, sőt biztonságát is.

Azt hiszem, a világjárvány nem hozott gyökeres változásokat társadalmunkban, inkább felgyorsította a már meglévő tendenciákat és irányokat. A társadalmi változások, amelyek évtizedekig tarthattak, most a világjárvány és társadalmaink reakciói nyomán gyorsabban zajlanak.

Azoknak az új társadalmi mozgalmaknak és ideológiáknak a magvait, amelyekről ma beszélünk, hosszú éveken keresztül az egyetemeken és kulturális intézményeinkben vetették el. A világjárvány és a társadalmi elszigeteltség okozta feszültségek és félelmek hatására, illetve amikor egy fehér rendőr megölt egy fegyvertelen fekete férfit és megindultak a tüntetések, ezek a mozgalmak teljesen elszabadultak a társadalmunkban.

George Floyd nevét ma már világszerte ismerik. Tragédiája élesen emlékeztet arra mindenkit, hogy a faji és gazdasági egyenlőtlenségek még mindig mélyen gyökereznek társadalmunkban. Szem előtt kell tartanunk az egyenlőtlenségnek ezt a valóságát, mert ezek a mozgalmak egy nagyobb vita részét képezik arról, hogyan lehet olyan amerikai társadalmat építeni, amely mindenki számára bővíti a lehetőségeket, függetlenül a bőrszíntől, a személyes háttértől vagy a gazdasági helyzettől.

2. Amerika új politikai vallásai

Úgy vélem, az egyház akkor érti meg legkönnyebben az új társadalmi igazságossági mozgalmakat, ha azokat álvallásként, sőt a klasszikus keresztény hit helyettesítőjeként és vetélytársaként értelmezi.

A szekularizmus térnyerésével a társadalmi igazságosságon vagy a személyes identitáson alapuló politikai hitrendszerek töltötték be azt a helyet, amelyet egykor a keresztény hit és gyakorlat foglalt el.

A különféle nevekkel (“társadalmi igazságosság”, “wokeness”, “identitáspolitika”) illetett mozgalmak mind azt akarják kínálni, amit a vallás kínál. Magyarázatot adnak az embereknek a világ eseményeire és körülményeire. Értelmet kínálnak az életnek, és a közösséghez tartozás érzését nyújtják.

Ráadásul ezek az új mozgalmak – a kereszténységhez hasonlóan – saját “üdvtörténetet” is megfogalmaznak.

A keresztény történet a legegyszerűbb formában körülbelül úgy hangzik, hogy Isten képmására lettünk teremtve, és áldott életre vagyunk hivatottak, közösségben Istennel és felebarátainkkal. Az emberi életnek Isten ad célt és irányt. Bűnünk miatt elidegenedtünk Istentől és egymástól, és a halál árnyékában élünk. Isten irgalmának és szeretetének köszönhetően, Jézus Krisztus halála és feltámadása által üdvözülünk. Jézus kiengesztel minket Istennel és felebarátainkkal, és arra hív, hogy kövessük őt, építsük az ő országát itt a földön abban a reményben, hogy az eljövendő világban vele együtt örök életünk lesz.

Ez a keresztény történet. De napjainkban létezik egy rivális “megváltás” narratíva is, amelyet a médiában és intézményeinkben az új társadalmi igazságossági mozgalmak mesélnek el. Ez a „woke” történet valahogy így néz ki: Nem tudjuk, honnan származunk, de azt tudjuk, hogy közösek az érdekeink azokkal, akiknek azonos a bőrszínünk vagy a társadalomban elfoglalt helyünk. Tudatában vagyunk annak is, hogy csoportunk önhibáján kívül szenved, mert a társadalom más csoportjai elnyomják. A politikai és kulturális hatalomért az elnyomóinkkal szemben folytatott folyamatos harcban találunk felszabadulást és megváltást.

Világos, hogy ez a narratíva egyértelműen erőteljes és vonzó az amerikai és a nyugati társadalom milliói számára. Ezt a látásmódot támogatja és tanítja Amerika számos vezető vállalata, egyeteme, sőt állami iskolája is.

Ez a narratíva valódi emberi szükségletekre és szenvedésre reagál. Az egyszerűségből meríti erejét: a világ ártatlan áldozatokra és ellenfeleikre oszlik. Sokakat, akik csatlakoznak ezekhez az új mozgalmakhoz és hitrendszerekhez, nemes szándékok motiválnak. Meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek megtagadják az emberektől a jogokat és az esélyt egy jobb életre.

Természetesen mindannyian olyan társadalmat akarunk építeni, amely mindenki számára biztosítja az egyenlőséget, szabadságot és méltóságot. De igazságos társadalmat csak az Istenről és az emberi természetről szóló igazság alapján építhetünk. Évszázadok óta ezt tanítja Egyházunk.

XVI. Benedek emeritus pápa többször is figyelmeztetett arra, hogy Isten háttérbe szorulása az emberi személy háttérbe szorulásához vezet. Ha elfelejtjük Istent, akkor már nem látjuk az Isten képmását a felebarátunkban. Ferenc pápa a Fratelli Tutti című könyvében ugyanezt mondja ki: Ha nem hisszük, hogy Isten a mi Atyánk, akkor miért kezelnénk másokat testvérekként?

A mai kritikus elméletek és ideológiák mélyen ateisták. Tagadják a lelket és az emberi természet spirituális, transzcendens dimenzióját; vagy úgy gondolják, hogy ez az emberi boldogság szempontjából lényegtelen. Abban, hogy mit jelent embernek lenni, alapvetően fizikai körülményekre és tulajdonságokra szorítkoznak: bőrszínre, nemre, a nemről alkotott elképzelésekre, etnikai hovatartozásra vagy a társadalomban elfoglalt helyre. Ezek a mozgalmak utópisztikusak. Úgy tűnik, komolyan azt hiszik, hogy saját politikai erőfeszítéseinkkel megteremthetünk egyfajta “földi mennyországot”, egy tökéletesen igazságos társadalmat.

Mivel tagadják Istent, ezek az új mozgalmak már nem tudják az igazságot az emberi személyről. Ezért szélsőségesek, hozzáállásuk a politikához ezért könyörtelen és megalkuvást nem ismerő. És bármennyire is jók is lehetnek más szempontból, ezért nem tudják előmozdítani az igazi emberi boldogulást, hanem – amint ezt Amerikában látjuk – ténylegesen a társadalmi megosztottság, a megkülönböztetés, az intolerancia és az igazságtalanság új formáihoz vezetnek.

Fontosnak tartom, hogy az egyház megértse ezeket az új mozgalmakat, sőt, fellépjen ellenük  – nem társadalmi vagy politikai értelemben, hanem úgy, mint veszélyes valláspótlékok ellen.

3. Mit kell tenni?

Hogyan kell az egyháznak reagálnia? A válaszom egyszerű. Bátran, kreatívan Jézus Krisztust kell hirdetnünk. Új módon kell elmondanunk üdvösségünk történetét. Szeretettel és bizalommal, félelem nélkül. Ez az egyház küldetése minden korban. Nem szabad, hogy megfélemlítsenek bennünket a társadalmi igazságosság és a politikai identitás új vallásai. Az evangélium továbbra is a legerőteljesebb társadalmi változást előidéző erő, amelyet a világ valaha látott.

Jézus arra tanított bennünket, hogy Istent Atyánkként ismerjük és szeressük, és arra hívta egyházát, hogy ezt az örömhírt vigye el mindenhová, hogy minden fajból, törzsből és népből összegyűjtse Isten egyetlen, világméretű családját. Erre gondolt Szent Pál, amikor azt mondta, hogy Krisztusban nincs zsidó vagy görög, férfi vagy nő, rabszolga vagy szabad.

Az egyházban persze nem mindig éltünk szép elveink szerint, és nem mindig teljesítettük a Krisztustól kapott küldetést. De a világnak nem egy új világi vallásra van szüksége, amely a kereszténység helyébe lép. Arra van szükség, hogy Önök is és én is jobb tanúk legyünk. Jobb keresztények. Kezdjük azzal, hogy megbocsátunk, hogy szeretünk, áldozatot hozunk másokért, és megszabadulunk az olyan lelki mérgektől, mint a harag és az irigység.

Ma szükségünk van arra, hogy bízzunk az evangélium erejében. Fennáll a veszélye, hogy egy olyan kereszténység előtti eszmébe csúszunk, amely az emberiséget egymással versengő csoportokra osztva látja.

Élnünk kell és hirdetnünk kell az evangéliumot, mint a minden rabszolgaságból és igazságtalanságból való felszabadulás igazi útját. Prédikálásunkban, életünk gyakorlatában és különösen felebaráti szeretetünkben tanúságot kell tennünk Isten csodálatos látomásáról, amely közös emberségünkről szól.

Végezetül úgy gondolom, hogy az egyháznak ebben az órában nagyobb alázatot és realizmust kell mutatnia az emberi állapotot illetően. Közös emberségünk elismerésével egyben közös gyengeségünket is elismerjük. Az igazság az, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, emberi lények, akik helyesen akarnak cselekedni, de ez gyakran mégsem sikerül.

Egy utolsó gondolat: Isten gondviselésének valósága. Ragaszkodnunk kell ehhez a természetfeletti megértéshez, mert igaz: Isten szerető keze még mindig irányítja életünket és a nemzetek sorsát.

Az Egyesült Államokban az egyház decemberben ünnepli a Guadalupei Szűzanya jelenéseinek 490. évfordulóját. Máris egy hiteles vallási ébredés jeleit látjuk Amerikában, a politikai viták, a világjárvány elhúzódó felhői és a bizonytalanság közepette. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező évtizedben, amikor a jelenések 500. évfordulójára készülünk, látni fogjuk, hogy ez a lelki ébredés egyre nő és terjed.

A Szűzanya szavai Tepeyacban továbbra is megerősítenek és inspirálnak engem: “Nem én vagyok itt, én, aki a te Anyád vagyok? Nem az én árnyékomban vagy, az én védelmem alatt?”

Köszönöm a meghívást és hogy meghallgattak. Isten áldja meg Önöket, és a Guadalupei Szűzanya továbbra is járjon közben értünk!