Tényleg «oda kell tartani a másik orcánkat»?

Valójában mit akar mondani Jézus ebben a közismert evangéliumi szakaszban? A jezsuita atya nagyböjti elmélkedése egész évre, egész életünkre érvényes tanítást ad.

«Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!» (Mt 5, 39) Ez a mondat, amit Jézus mond, kétségtelenül az evangéliumok egyik legkevésbé értett mondata a következő híres mondással együtt: «Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! » (Mt 7, 1).

Úgy tűnik, mintha Krisztus itt a teljes fegyverletételt kérné, szemben az erkölcsi, szellemi, fizikai rosszal, olyan parancsot ad, amely első látásra vérlázítónak tűnhet. Legyünk passzívak?

Hogyan lehet hiteles és igazságos dolog passzívan és közönyösen odatartani az orcánkat, amikor a szentségtörés váltja fel a megszenteltet? Amikor a hazugság veszi át az igazság helyét? A perverzió a tisztaságét? Amikor a förtelem lép a szépség helyébe? Amikor a szórakozás imádságszámba megy? Amikor a megszentelt hagyomány helyett újdonságokat vezetünk be? És végül amikor a szívjóság helyett a világi hatalom súlyos keze ér el minket?

Aquinói Szent Tamás óva int bennünket az efféle vakmerő és óvatlan olvasattól: „A szent írásokat Krisztus és a többi szent fényénél kell értelmezni”.

Hogy jobban megértsük az orcáról szóló szakaszt, Aquinói Szent Tamás Szent János evangéliumának 18. fejezete 23. versére támaszkodik, amikor Jézus az őt megütő őrhöz fordul. Szent Pál megvesszőztetését is felidézi az Apostolok Cselekedeteiből (16, 22). „Krisztus nem nyújtotta akkor a másik orcáját, ahogy Szent Pál sem. Következésképpen nem kell azt gondolnunk, hogy Krisztus megparancsolta nekünk, hogy fizikailag tartsuk oda az arcunkat azoknak, akik a másik felét megütötték.” Amikor Pált az ApCsel 23, 3. versben megverték, nem maradt csendben, hanem figyelmeztette a kínzóját az isteni ítéletre és büntetésre.

Miként kövessük hát Krisztus példáját?

Hogyan értelmezzük a „nyújtsd oda a másik orcádat” kifejezést, ha Jézus és a szentek példáját akarjuk követni? Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy passzív közönnyel viseljük a rosszat, sem hamis tehetetlenségről, főleg mikor a hit és az értelem kincsei súlyos veszélybe kerültek.

Aquinói Szent Tamás mutatja nekünk az utat: „A hegyi beszéd szó szerinti értelmezése téves interpretációt eredményez. Ez az erkölcsi követelmény inkább arra sarkall bennünket, hogy hasonló vagy még rosszabb dolgokat is készek legyünk elviselni, ha szükséges, anélkül, hogy keserűséget éreznénk kínzónkkal szemben”. A mi Urunk azt tanítja nekünk szavakkal és a saját példájával, hogy ne hagyjuk, hogy legyőzzön minket a gonosz, inkább szálljunk szembe, és harcoljunk az ellen a kísértés ellen, hogy az elkövető iránt gyűlöletet tápláljunk.

Igen, ahogyan Jézus mondja nekünk: szeressük az ellenségeinket, és imádkozzunk az üldözőinkért. Ezt a feladatot kell teljesítenünk. Ám ez a kötelezettség nem ment fel minket az alól, hogy megvédjük a leggyengébbeket, hogy ellenálljunk a rossznak, vagy hogy megóvjuk azt, amit Krisztus a saját maga által alapított Egyházára bízott.

A Sátán és a rabszolgái gyűlölik Isten művét, és le akarják rombolni a Földön azt, ami az Ég számára teremtetett. Mindig ott a kockázat, hogy Isten iránti szeretetünk kihűl, ugyanúgy, ahogy a világ iránti szenvedélyünk bármikor fellángolhat. A bennünket jelenleg körülvevő kulturális környezet és a világi hatalom arroganciája szüntelenül azon munkálkodik, hogy elcsábítson, elhallgattasson és végül felemésszen bennünket.

A Nagyböjt alkalmas idő arra, hogy tisztán lássuk, ki uralja a szívünket. Ideje annak, hogy ellenőrizzük, megvan-e bennünk a kellő alázat, engedelmesség és akarat, hogy „bemenjünk a szűk kapun” (Mt 7, 13), az egyetlen úton, amely az égbe vezet.

Írta: Robert McTeigue SJ atya via Aleteia

Fordította: Sáriné Horváth Mónika