Hogyan szeressük azokat is, akik bosszantanak

Néha a legkisebb bosszúságokon a legnehezebb túllépni.

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.” (Jn 15, 12). Milyen nehéz követni Jézusnak ezt a tanítását, amikor egyesek viselkedése bosszant, sőt egyenesen kikészít bennünket.

Mennyire bosszantó tud lenni a mások szemében a szálka! A fecsegő szomszédasszony, aki újra és újra elmondja ugyanazt a sztorit, a munkatárs a maga idegesítő szokásaival, a jószándékú barát tapintatlansága, a gyerekünk lassúsága, sőt még az is, ahogyan a házastársunk az orrát fújja! Semmiségek, szóra sem lennének érdemesek, ha nem ártanának a felebaráti szeretetnek. A közösségi életből fakadó ilyen ismétlődő bosszúságok még a monostorokban is a legnehezebb keresztek közé tartoznak.

A dicsőség nélküli utak a legbiztosabbak

Még a legkisebb kereszt is kereszt. A Gonosz egyik trükkje velünk szemben az, hogy elhitesse velünk, csak a súlyos megpróbáltatásokat, nehézségeket és szenvedéseket érdemes nagylelkűen, Jézusra tekintve elviselnünk. Csak várunk, hogy mikor jön már végre valami olyan ügy, amiért érdemes életünket adnunk, és közben a kicsi keresztekkel nem is törődünk. Pedig ezek is a Passió apró darabkái, amelyek célja az, hogy Isten dicsőségére, de a mi dicsőségünk nélkül, csendben megöljenek bennünket.

A mi dicsőségünk nélkül! Ez aztán sérti a büszkeségünket … de éppen ezért értékes! A dicsőség nélkül való utak a legbiztosabbak azok számára, akik Istent keresik. Pontosan azért, mert nincs bennük semmi kísértés a büszkeségre. Örüljünk, hogy ilyen alázattal teli kis küzdelmeket kell megharcolnunk azért, hogy szerethessünk és szembesülhessünk korlátainkkal és hiányosságainkkal. Hogyan is adhatnánk erős tanújelét annak, hogy szeretjük az Urat, ha képtelenek vagyunk arra, hogy mások legkisebb tökéletlenségeit elviseljük?

Mondjunk egy rövid imát, hogy Isten segítségét kérjük

Örüljünk annak, hogy ily módon felmérhetjük a szeretetre való képtelenségünket, azt, hogy az Úr szeretete nélkül még a legkisebb dolgokban sem tudunk elérni semmit. Életünk legapróbb részleteiben is szükségünk van rá. Amikor valaki megcsodálta Szent Teréz türelmét, így válaszolt: „Nekem egyetlen percnyi türelmem sincs! Nem az én türelmem!”

Kérjük meg Jézust, költözzön belénk, ő szeressen bennünk. Ha „felmegy bennünk a pumpa”, vagy nem akarunk négyszemközt maradni valakivel, aki felidegesít bennünket, forduljunk magunkban az Úrhoz: „Képtelen vagyok arra, Uram, hogy kedves, türelmes és megértő legyek. Jer és szeresd bennem ezt az embert! Jöjj, és tölts be engem jóindulatoddal és gyengédségeddel, add tekintetemnek a Te szelídségedet, mosolyomnak a Te jóságodat, és minden szavamnak a Te irgalmadat.”

És mi van akkor, ha azokat, akik irritálnak bennünket, éppen Isten adta nekünk?

Az Úr tudni fogja, hogyan süttesse fel bennünk a szeretet fényét, még ha nem is vesszük észre. Ebben biztosak lehetünk. Nem az a lényeg, hogy nagy szeretetet érezzünk a felebarátunk iránt, hanem az, hogy törekedjünk a megkedvelésére, és ezt érezze is. Ne meneküljünk el azok elől, akik idegesítenek. Egyébként is, ez sokszor lehetetlen. De még ha lehetséges volna is, nem kívánatos, hiszen Isten adja őket nekünk, hogy szeressük és szolgáljuk őket.

Anélkül, hogy külön keresnénk a nehézségeket, fogadjuk el, amit az Úrtól kapunk, úgy, ahogyan adja nekünk. Csalódást érzünk, mert nem sikerül úrrá lennünk a bosszúságon? Annyi baj legyen … sőt, egyenesen jó! Az Úr nem azt kéri tőlünk, hogy mindent hibátlanul, tökéletesen végezzünk, hanem hogy azokon keresztül fogadjuk be szeretetét, akiket utunkba helyez. Azt kéri, nyissuk ki szemünket, hogy a bosszúságon túl felfedezzük mindazokat a csodákat, amelyeket testvéreinknek ajándékozott. Akkor apránként megtanít majd bennünket arra, hogy ezekért köszönetet mondjunk.

Írta: Christine Ponsard / Aleteia
Fordította: Solymosi Judit