Miért könnyebb a magányban meghallanunk Isten hangját?
Ha valaha egy szent vagy egy bibliai szereplő Isten hangját akarta hallani, majdnem mindig elvonult, hogy rátaláljon a magányra. Időnként félreeső erdőt kerestek, hogy Istennel találkozzanak, míg máskor hegyre mentek.
Illés próféta életének egy epizódja az ilyesféle magánynak az egyik legismertebb példája. Az Isten kifejezetten kéri Illést: “Menj ki és állj ki a hegyre az Úr elé; az Úr majd átvonul” (1 Kir 19:11). Amikor az Úr felfedi magát Illésnek, némely fordítás szerint “a lelkiismeret hangja” hallatszik.
Erős és förgeteges szélvész fújt, amely felforgatta a hegyeket és szétzúzta a sziklákat az Úr előtt—de az Úr nem volt a szélben; a szélvész után földrengés—ám az Úr nem volt a földrengésben; a földrengés után tűz—de az Úr nem volt a tűzben; a tűz után pedig enyhe szellő susogott. (1 Kir 19:11-12)
Még maga Jézus is a „Getsemáni kertben zajló gyötrődése közben” eltávolodott a tanítványaitól, hogy beszélhessen a Mennyei Atyával: “Üljetek le itt, amíg félremegyek, és imádkozom” (Mt 26:36).
Hogy meghallhassuk Isten hangját a lelkünkben, ki kell küszöbölnünk minden külső zavaró körülményt. Oka van annak, hogy jellemzően miért sokkal könnyebb egy üres templomban imádkozni, mint a Times Square kellős közepén. A lelkünket könnyen félrevihetik mind a „verbális”, mind a „vizuális” zajok. Ahogy Illés életében is megnyilvánult, az Istent nem könnyű meghallani a zúgó viharban, tűzben, vagy földrengésben, annál inkább a “csöndességben.”
Csak emlékezzünk erre az egyszerű dologra, és használjuk ki annak az előnyét, hogy egyedül lehetünk, másoktól távol! A magányosság idejét úgy is lehet tekinteni, mint Isten ajándékát, és egy lehetőséget arra, hogy elmélyítsük a vele való kapcsolatunkat.
A csöndet néha nehéz kibírni, ám amikor felismerjük, hogy ez jó alkalom Isten hangjának meghallására, a jelenléte megtisztíthat minket és nekünk ajándékozhatja az ő békéjét.
Forrás: Aleteia
Fordította: Sáriné Horváth Mónika
