A térdepelés a liturgiában az imádkozó lélek beszéde

Korunkban, amely az önelégültséget, a gyorsaságot és az „én” állandó elismerését dicsőíti, a katolikus liturgia őriz egy olyan gesztust, amely a modern világ szellemével éppen ellentétesnek tűnik: a térdepelést. Sok mai férfi és nő számára a térdre ereszkedés a vereség, a függőség vagy a megalázkodás jele lehet. A keresztény hagyományban azonban az Isten előtti térdhajtás soha nem számított az ember lealacsonyításának, hanem éppen a valódi nagyságának elismerését jelentette.

Az egyház már a kezdeteitől fogva megértette, hogy a test is imádkozik. Nemcsak elképzelésekkel, érzésekkel vagy belső gondolatokkal imádkozunk, hanem a teljes személyünkkel. A kereszténység soha nem választotta szét egymástól a testet és a lelket. Ezért tartalmaz a liturgia olyan sok mozdulatot: felállást, leülést, meghajlást, keresztvetést, körmenetet, mellverést… és különösen is a térdepelést.

Templomaink padjainak térdeplői csendes katekézisek. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az ember nem akkor talál rá a saját igazságára, amikor önmagára büszkén áll, hanem amikor meghajlik a Teremtő előtt.

A térdeplő ember: egy elfeledett igazság

Olyan kultúrában élünk, amely retteg attól, hogy elismerje az alárendeltséget. A modern ember szeretné magát önelégültnek, függetlennek és saját maga abszolút urának érezni. Az uralkodó mentalitással összeegyeztethetetlennek látszik az az elképzelés, hogy valaki előtt térdet hajtsunk. A mai világ szellemi tragédiáját azonban éppen az okozza, hogy elfelejtettük, teremtett lények vagyunk.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

A zsoltár megindító szépséggel fejezi ezt ki:

„Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt, aki teremtett minket! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, s kezére bízott nyáj vagyunk.” (Zsolt 95,6-7)

Letérdelni azt jelenti, hogy elismerjük: Isten – isten… mi pedig nem vagyunk azok.

Ez egyszerű kijelentésnek tűnik, mégis óriási szellemi forradalmat takar. Mivel az ősbűn pontosan az ellenkezője iránti vágy volt: „olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3,5). Az emberi szív azóta viaskodik az imádat és az önimádat között.

Emiatt őrzi a liturgia ezt a gesztust. Nem csupán üres formalitás gyanánt, hanem a lélek gyógyírjaként.

A test is hisz

Korunk egyik nagy tévedése azt hinni, hogy a hit csak a bensőnket érinti. Gyakran hallunk efféle mondatokat:

• „Az a fontos, amit érzel.”
• „Isten a szívünkben lakik.”
• „A külsőségek nem számítanak.”

A megtestesülés azonban összezúzza ezt a téves ellentmondást. Isten fia emberi testet öltött. Krisztus megérintett, odalépett, könnyezett, átölelt, megragadott, összerogyott a kereszt alatt és megtestesülve meghalt a mi üdvösségünkért. A kereszténység nem test nélküli spiritualitás.

Ezért tanítja a katekizmus, hogy az ember a szellemi valóságot anyagi jeleken és szimbólumokon keresztül fejezi ki és érzékeli.

A térdepelés gesztusa nem valamiféle választható adalék. A szeretet és az imádás nyelvének a része.

Ahogy mi átöleljük azokat, akiket szeretünk, vagy a fejünket meghajtjuk az előtt, aki tiszteletet érdemel, úgy a hívő ember is kifejezi Istenhez fűződő kapcsolatát a testével.

Alázatot tanul a szív, amikor meghajlik a térd.

Térdre borulni a titok előtt

A teljes Szentírás tele van olyan férfiakkal és nőkkel, akik az isteni kinyilatkoztatás előtt a térdükre esnek.

Ábrahám arcra borul.
Mózes eltakarta az arcát az égő csipkebokor előtt.
Salamon térdelve imádkozik.
A napkeleti bölcsek leborulnak és hódolnak az Isteni Gyermek előtt.
Péter Jézus lábához borul, és e szavakra fakad:

„Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8)

Szent Pál pedig az Újszövetség egyik legerőteljesebb mondatában úgy fogalmaz:

„hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10).

A meghajtott térd Krisztus hatalmának elismerése.

Nem véletlen, hogy a Jelenések könyve újra és újra azt írja, hogy a vének imádva leborulnak a Bárány előtt. A mennyei liturgia imádás. Az evilági liturgia pedig már részese ennek az örök valóságnak.

Szentségimádás és a térd némasága

Talán nincs is más hely, ahol a térdepelés szellemi hordereje jobban megnyilvánulna, mint a szentségimádásban.

A legszentebb Oltáriszentség előtt a szavak elnémulnak. A térdek beszélnek. A lélek megérti, hogy olyan jelenlét előtt áll, amely végtelenül nagyobb nála.

Sok szent ragaszkodott ehhez az igazsághoz.

II. János Pál hangsúlyozta, hogy az ember önmagát sem értheti meg imádás nélkül. XVI. Benedek pedig felejthetetlen oldalakat írt arról, hogy mennyire fontos újra felfedezni a térdhajtás fontosságát, és emlékeztetett, hogy aki hinni tanul, az megtanul térdre borulni is.

A külső imádás elhagyása sok esetben lassan a belső hit elvesztéséhez is vezet.

Ha a szent iránti érzék eltűnik, az egyén végül önmagát állítja a középpontba.

Térdepelés a szentmisén

A római liturgia őriz olyan különösen is jelentőségteljes mozzanatokat, amikor a hívők térdelnek. Itt nem csupán emberi szokásokról van szó, hanem a legmélyebb teológiai cselekedetekről.

Az átváltoztatás alatt

Miközben a pap Krisztus szavait ismétli:

„Ez az én testem… Ez az én vérem…”

az egész templom letérdel.

Miért?

Mert ebben a pillanatban az egész földkerekség legnagyobb csodája megy végbe: a kenyér és a bor megszűnik kenyérnek és bornak lenni, és Jézus Krisztus valóságos testévé, vérévé, lelkévé és istenségévé lesz.

A térdeplés valódi imádatot fejez ki. Nem holmi érzelmi szimbólum. A katolikus hívő Krisztus valóságos jelenléte előtt térdel le.

A Hiszekegy alatt karácsonykor és Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén

A liturgikus hagyomány arra hívja a hívőket, hogy térdeljenek le, miközben megvallják:

„Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett.”

Az egyház meghajol vagy letérdel, miközben a megtestesülés fölfoghatatlan titkát szemléli.

A végtelen Isten belépett az időbe. A Teremtő teremtménnyé lett. Az Örökkévaló emberi testet öltött. A térd elismeri, amit az értelem aligha tud felfogni.

Nagypénteken a kereszt előtt

A liturgia legmegindítóbb mozzanata, amikor nagypénteken ünnepélyesen leleplezik a feszületet, s az egyház így énekel:

„Íme a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága.”

Mire a nép válaszol:

„Jöjjetek hát keresztények, hódolattal hajtsunk térdet. Üdvözlégy szent keresztfa.”

Az egyház térdre borul a kereszt előtt, mert a megváltás árát szemléli rajta. A keresztény ember nem önmagában a szenvedés előtt hajt térdet, hanem a végtelen szeretet előtt, amely a keresztre feszített Krisztusban megnyilvánul.

Letérdelni és bűnösségünket elismerni

Létezik egy bűnbánó dimenzió is, amely mélyen összekapcsolódik ezzel a gesztussal. Az evangéliumi vámos, aki még a tekintetét sem meri felemelni, így szól:

„Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13)

A térdepelés azt jelenti, hogy alázatosan elismerjük saját lelki szegénységünket. Hagyományosan ezért gyónnak gyakran térden állva a hívők. Nem pszichológiai megalázkodás, hanem a bűnbánat és a bizalom látható jele. A meghajtott térd azt mondja: „Én nem tudom önmagamat megmenteni.” És éppen itt kezdődik a valódi megtérés.

Régi hagyomány húsvéti időben a térdepelés elhagyása

Egy kevéssé ismert aspektusa a régi liturgikus hagyománynak, hogy húsvéti időben a keresztények lemondanak a térdepelésről.

Miért? Mert a húsvét a feltámadás nagy ünnepe. Az álló testtartás a Krisztussal feltámadt ember méltóságát fejezte ki. Ez is azt mutatja, hogy a liturgia sohasem használja kénye-kedve szerint a mozdulatokat. Minden testtartásnak mély lelki és teológiai jelentése van. Az egyház mindig tisztában volt azzal, hogy a test aktívan részt vesz a megünnepelt titokban.

Az imádás iránti érzék válsága napjainkban

A térdepelés gesztusa sokhelyütt visszaszorult. Egyes templomokból eltávolítják a térdeplőket, másutt csökkentik a térdhajtásokat, és nem ritkán „elavultnak” tartják ezt a jelképet.

A valódi kérdés azonban sem nem esztétikai, sem nem kulturális. Hanem szellemi. Amint az imádás eltűnik, megjelenik az emberközpontúság. A liturgia már nem Istenre irányul, hanem elkezd az emberre, az érzéseire és kényelmére összpontosítani. Holott a katolikus liturgiának soha nem az volt a fő célja, hogy „jól érezzük magunkat”. Isten van a középpontban.

És Isten előtt az ember egyszerre két dolgot fedez fel:
a maga kicsinységét… és óriási méltóságát, mint szeretett gyermek.

Alázat, amely felemel

Az evangélium állandó paradoxont állít elénk:

„Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” (Lk 14,11)

A térdepelés pontosan ezt az igazságot fejezi ki.

A világ úgy hiszi, aki letérdel, elveszíti a méltóságát.
Krisztus éppen az ellenkezőjét tanítja: aki Isten előtt leborul, rátalál az igazi nagyságára.

Az imádásban nincsen semmi megalázkodás. Ott szabadság van.

Az ember valójában csak akkor alacsonyítja le magát, ha hamis bálványokat imád:
a pénzt,
az élvezetet,
a hatalmat,
ideológiákat,
vagy a saját képét.

Végül minden ember leborul valami előtt. Nem az a kérdés, hogy fogunk-e valamit imádni. A kérdés az, hogy kit fogunk imádni.

A térdeplő pap a lelki gyümölcsözőség jele

Különösen is megható a papszentelés pillanata. A szentelendők letérdelnek, miközben az egyház a Szentlelket hívja.

Ez a mozzanat mérhetetlen lelki gazdagságot foglal magában. A pap a hivatalát nem személyes diadalaként, emberi érdemeiért vagy társadalmi előmenetele által nyeri el. Minden kegyelem.

A papság gyümölcsei a meghajtott térdeken születnek. A liturgia hallgatólagosan itt is arra tanít, hogy az egyház nem emberi stratégiákból, hanem Isten erejéből él.

A szentség iránti érzék újrafelfedezése

Korunk talán egyik legsürgetőbb lelki feladata éppen abban áll, hogy az imádás értelmét újra felfedezzük.

Be kell térnünk a templomba, ahol a csend önkéntelenül is arra hív, hogy térdeljünk le.
Újra fel kell fedeznünk Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában.
Újra meg kell értenünk, hogy a liturgia nem egy szórakozás, hanem részvétel a mennyei dicsőítésben.

A térd neveli a lelket.

Aki gyakran letérdel Isten előtt, az fokozatosan megtanul:

• alázatosnak lenni,
• a határait elismerni,
• hálásnak lenni,
• önmagát többé nem a középpontba állítani,
• és megnyílni a kegyelem számára.

Letérdelni, hogy ismét valódi emberek legyünk

A modern ember paradox módon azt hiszi, ha folyton álló helyzetben van, az az erő jele. A keresztény hagyomány azonban valami sokkal mélyebbet tanít: az ember csak akkor tud valóban egyenesen állva maradni, ha korábban megtanult Isten előtt leborulni.

A térdhajtás nem rombolja le az embert, hanem megmenti őt saját magától.

Mert a térdepelés aktusában a hívő felismeri:

• hogy Isten az Úr,
• hogy Krisztus uralkodik,
• hogy szüksége van a kegyelemre,
• hogy teremtmények vagyunk,
• hogy rászorulunk az irgalomra,
• s hogy csak az isteni szeretet képes felemelni bennünket.

Minden alkalommal, amikor a liturgiában egy keresztény térdet hajt, összeér a menny a földdel.

S egy olyan világban, amely elfelejtette, hogyan kell imádni, talán ugyanaz marad az egyik legforradalmibb jel: egy ember, aki Isten előtt térdepel.

Fordította: Klausz Eszter
Forrás: catholicus.eu/