Amikor lehull a lepel – Vasárnapi ráhangoló
Heiter Robert Gottfried atya az évközi 28. vasárnap olvasmányáról elmélkedve Izajás végidőket idéző képeiből indul ki. A bőséges lakoma és Isten országának ígérete mellett egy kemény mondatra irányítja a figyelmet: amikor lehull a lepel, az igazságban önmagunkat is olyannak kell meglátnunk, amilyenek valójában vagyunk.
Az évközi idő 28. vasárnapjának izajási olvasmánya már a végidőkre irányítja a figyelmet: megjelenik a bőséges lakoma, a nemzetek békéje és Isten országának képe. A szép és vigasztaló képek között azonban elhangzik egy kemény mondat is: Isten leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított.
Amikor lehull a lepel, láthatóvá válik az, ami addig el volt takarva. Nemcsak a „piszkosságaink”, hanem mi magunk is úgy, ahogyan vagyunk. Nem olyannak, amilyennek látszani szeretnénk, nem olyannak, amilyennek mások elvárnak bennünket, hanem olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Az igazsággal való szembesülés pedig nem mindig kellemes.
Sokszor rengeteg energiát fektetünk a látszatba, és közben önmagunkat is képesek vagyunk átverni. A lepel lehullása ezért arra is kényszerít, hogy rácsodálkozzunk önmagunkra: milyen vagyok valójában? Amikor lehull rólunk mindaz, ami eltakar, nemcsak Isten szépségére csodálkozunk rá, hanem saját kicsinységünkre is.
Ez azonban nem a reménytelenség pontja. Van, amit mi már nem tudunk lemosni magunkról, ahhoz Istenre van szükségünk. Izajás látomása nem az ember leleplezésével ér véget, hanem Isten győzelmével: Ő az, aki megsemmisíti a halált és helyreállítja azt, amit az ember önmagától nem képes.
Az igazságban való önmagunkra ismerés ezért a kezdet. Ahogy Heiter Robert Gottfried atya fogalmaz: „Na ez a null kilométer. Innen lehet fejlődni, innen tudunk indulni.”
