67. nap: Isten igazsága és védelme – Biblia egy év alatt podcast

Korszak: Pusztai vándorlás

Ima

Mennyei Atyánk, dicsérünk téged, áldunk téged, imádunk téged! Te vagy a dicsőség és az igazság Istene. Te gondot viselsz az emberekre. Fontos számodra az igazság, és törődsz velünk. Ezért kérünk téged ma is, tedd szívünket a te szívedhez hasonlóvá, hogy az igazságra vágyakozzunk, ami nem a bosszút keresi, hanem az igazra, a szépre és a jóra törekszik. Töltsd be értelmünket azzal, ami igaz! Töltsd el szívünket jósággal és életünket szépséggel! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Légy velünk ma és minden nap! Ezt kérjük Jézus nevében. Ámen.

Elmélkedés

Néhány gondolat a Második Törvénykönyvről — de előtte pár megjegyzés a Számok könyvéről. Ahogy már hallottuk, a Számok könyve 18. fejezetében a papok és a leviták feladatairól van szó. Az egyik fontos dolog, amit korábban is hallottunk, az az, hogy Izrael minden törzse földet kap: birtokot, nyájakat, megélhetést, saját munkát. Lévi törzse azonban nem kap földet. Nem kap örökséget — ez az a szó, amely újra és újra előkerül. És miért? Mert Isten ezt mondja: „Én leszek a te örökséged.” A ti feladatotok az, hogy engem szolgáljatok. A ti küldetésetek az, hogy vezessétek az istentiszteletet. Ennek pedig ára van: nem kaptok földet, bizonyos értelemben nincs más foglalkozásotok, nincs örökségetek Izrael népe között.

A jó hír viszont az, hogy egyrészt az istentisztelet szolgálatában állhattok: a találkozás sátránál, később pedig a templomban. Másrészt pedig részesültök a tizedből. Nem minden áldozatból, de sok áldozatból — az szolgálta Lévi törzsének megélhetését. Amikor valaki bűnért való áldozatot vagy engesztelő áldozatot mutat be, annak egy része elégett, a másik része pedig — az Úrnak való felajánlás után — a levitáké lett, hogy legyen élelmük, eltarthassák családjukat és élhessenek. Így a papok és Lévi törzsének fenntartása Izrael népén keresztül valósult meg.

Ez az együttműködés egészen lenyűgöző: Lévi törzsének nincs saját földje, nincs tulajdona, teljes mértékben arra vannak utalva, hogy Izrael többi törzse hűségesen imádja Izrael Istenét, és így gondoskodik róluk. Ugyanakkor nagyon világos, hogy a levitáknak is tizedet kell adniuk a tizedből: mindannak a tizedét, amit kaptak. Vagyis bár ők részesülnek Isten népének ajándékából, ők maguk is felajánlják annak tizedét. Ez gyönyörű, igazságos és helyes.

Ez vezet át bennünket a következő könyvhöz, a Második Törvénykönyvhöz, amely sokat beszél az igazságosságról. Itt jelennek meg a menedékvárosok, amelyekről a 19. fejezetben hallottunk. Először három ilyen városról van szó, majd Isten azt mondja: amikor birtokba veszitek az egész földet, hat menedékvárosotok lesz. Mire szolgálnak ezek? Isten igazságossága szerint, ha valaki szándékosan megöl egy másik embert, annak meg kell halnia. De ha az emberölés véletlenül történik, akkor — és itt jön be a probléma — a sértett családjában valaki bosszút állhatna haragjában. Ezért vannak a menedékvárosok, ahová az ember elmenekülhet, és ahová a bosszúálló nem léphet be, hogy megölje.

Ugyanakkor a törvény világosan kimondja: ha valaki szándékos gyilkosságot követett el, és a menedékvárosba menekül, és nem egy, hanem két vagy három tanú emel vádat ellene, akkor a város vénei kiadják őt, hogy bíróság elé állítsák. Ez egy kulcsfontosságú pont: a törvény meg akarja akadályozni az indulatból elkövetett bosszút, és azt mondja: az igazságszolgáltatás csak akkor történhet meg, ha bebizonyosodik, hogy szándékos gyilkosság történt, nem pedig gondatlanságból elkövetett emberölés. Itt látjuk, ahogy Isten népe kilép egyfajta „vadnyugati” állapotból, és belép a rendbe: a törvény népe lesznek, az igazságosság népe, nem pusztán a bosszúé.

Ez vezet el a mai utolsó fejezethez, a Második Törvénykönyv 20. fejezetéhez, amely a háborúról szól. Itt azt látjuk, hogy Izraelnek mindig fel kell ajánlania a békét annak a népnek, amely ellen harcol — kivéve a kánaáni népeket, amikor elfoglalják az ígéret földjét. Nekik nem ajánlanak fel megadást. És ez rendkívül nehéz számunkra. Miért van ez így? Ez nagyon szokatlan hadviselés, nagyon szokatlan helyzet, és számunkra visszataszítónak, erőszakosnak, igazságtalannak, sőt kegyetlennek tűnik.

Ezek azonban úgynevezett ítéletháborúk. Nem egyszerű csatákról van szó. A kánaáni népek erőszakos, romboló, gonosz életet éltek. Többször hallottuk már, hogy a földön, ahová Izrael belép, az egyik gyakorlat az volt, hogy saját gyermekeiket — fiaikat és lányaikat — feláldozták egy hamis istennek, Moloknak. Szó szerint megölték saját gyermekeiket. Isten ítélete pedig egy ponton elérkezik. Ez mindannyiunk számára nehéz, mert kérdéseink vannak. De ebben az összefüggésben azt látjuk: Isten ítélete alatt álltak, és Isten Izrael népét használta fel arra, hogy ezt az ítéletet végrehajtsa.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ma bármelyik nemzet azt mondhatná: „Mi most Isten ítéletét hajtjuk végre.” Ez azt jelentené, hogy a törvényt saját kezünkbe vennék — de Isten ezt nem parancsolta nekünk. Ugyanakkor Izrael népének akkor ezt parancsolta.

Zárásként — és ezt még sokszor el fogom mondani — ha cinikusan, szkeptikusan közelítünk ehhez, ha azt mondjuk: „Nem tetszik, nem akarom tovább olvasni, nem bízom Isten igéjében”, akkor figyeljünk arra, hogy a bizalmatlanság ne vegye át az uralmat a szívünkben. Kérdéseink persze lehetnek, ez csak természetes. Jákob is küzdött az angyallal. Nem baj, ha küzdünk Istennel, és kérdezzük: „Uram, mit akarsz tanítani nekem az igéddel?” De közben növekednie kell bennünk a bizalomnak is, hogy amikor a végére érünk, egy kerek egésszé áll össze ez a történet, ahol minden a helyére kerül.

Amikor Isten bevezette szövetséges népét az ígéret földjére, és ez a pusztító háború zajlott, az nem azért volt, mert Isten igazságtalan lett volna. Ezek ítéletháborúk voltak — de azért is történtek, mert Isten mindent tud. Tudta, hogy ha Izrael ezek között a megtört kánaáni népek között él, megváltozik a szívük, és hamis istenekhez fordulnak. És ezek nem olyan hamis istenek voltak, mint amilyenekkel ma, egy pluralista társadalomban együtt élünk. Izraelnek különleges küldetése volt: „Hűségesnek kell lennetek, mert rajtatok keresztül akarom megáldani a világot.” Isten tudta: ha összekeverednek ezekkel a népekkel, nem maradnak hűségesek. És látni fogjuk — mily meglepő —, hogy nem is maradtak azok. Mózes utolsó szavai között ez áll: „Minden parancsot megadtam nektek, és tudom, hogy nem fogjátok megtartani.”

Ez sokunkat felkavar. De ne feledjük: ez nem kiragadva hangzik el. Ezek ítéletháborúk egy olyan nép ellen, amely megkeményítette a szívét az igaz Istennel szemben, és saját gyermekeit áldozta fel hamis isteneinek. Istennek pedig meg kellett őriznie Izrael népét és annak hitét, hogy te és én, ma, ezen a napon áldásban részesülhessünk.

Még egy utolsó gondolat: Isten tudta, hogy nem lesznek hűségesek. Tudta, hogy nem fogják megtartani a parancsot. Ezért ezt a parancsot talán tekinthetjük inkább figyelmeztetésnek, mint puszta utasításnak — ha ez így megnyugtatóbb a számodra. Talán Isten úgy adta ezt a parancsot, hogy tudta, nem fogják megtartani, és ezzel valamit fel akart tárni számukra. Mintha inkább előrejelzést adott volna, mint utasítást. Ugyanakkor ez valóban utasítás. Nem tudom, mennyire érthető ez…

Mindenesetre menjünk tovább ezen az úton! Ha valami megállít bennünket, ha valami nehézséget okoz, az rendben van. Mert az Úr hűséges. Igazságos. Soha nem parancsol igazságtalanságot, mert gondját viseli minden embernek: felkelti a napot jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt. Szeret téged, és még a mi megtörtségünkben is minket választ.

Ezért járulunk most elé, tudva, hogy ítélete igazságos, és joga van ítélni. Ma az ő irgalmáért könyörgünk. Ma azért imádkozom Istenhez, hogy irgalmas legyen hozzád. Téged pedig arra kérlek, hogy ugyanezért imádkozz értem! Köszönöm.