266. nap: Az Atya Fia

Korszak: Messiási ellenőrzőpont Máté evangéliuma szerint

Ima

Mennyei Atyánk, dicsérünk téged ezen a napon. Ma nemcsak Fiad nagy szenvedéséről hallunk, arról az áldozatról, amelyet egyszer s mindenkorra felajánlott értünk, hanem a feltámadás hatalmáról is. Felismerjük, hogy az a Lélek, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, bennünk is ott van a keresztségünk által. Urunk, Istenünk, ugyanannak a Léleknek erejét adtad nekünk, aki kiemelte Krisztust a sírból. Dicsőség neked nemcsak egyetlen, szeretett Fiad, az egyszülött Istenfiú szenvedéséért, haláláért és feltámadásáért, amit dicsőségedre adtál nekünk, Atyánk, hanem azért is, mert ugyanazt a Lelket, a feltámadás Lelkét ránk is kiárasztottad. Segíts, hogy mindennap megtegyük, amit Jézus parancsolt tanítványainak: menjünk, és tegyünk tanítvánnyá minden nemzetet, bárhol is vagyunk! Segíts, hogy az emberek megismerjék nagy szeretetedet, hatalmadat, jóságodat és azt a csodálatos tervet, amit életükre vonatkozóan készítettél! Urunk, Istenünk, Jézus nevében köszönjük Máté evangéliumát. Köszönjük magát Máté apostolt, és mindazt, amit az ő életében tettél, és amit a mi életünkben is teszel, s továbbra is tenni fogsz! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Van valami, amit érdemes tudni Mátéról. Lehet, hogy furcsán hangzik, vagy nem tudtál róla, de minden katolikus templomban van oltár és minden oltárban van egy úgynevezett oltárkő. Az oltárkőbe rejtve pedig egy ereklye található. Ez többnyire egy szentnek a csontdarabja, aki életével megdicsőítette az Urat. Ez a hagyomány az ősegyházból származik, amikor a keresztényeknek a föld alatt, katakombákban kellett szentmisét bemutatniuk. Gyakran a szentek sírköveit, kő szarkofágjait használták oltárként. Így kapcsolódunk hitbeli elődeinkhez. Emlékezünk rájuk, és kérjük közbenjárásukat, ugyanúgy, ahogy én is kérem, hogy imádkozzatok értem, és én is imádkozom értetek: közbenjárunk egymásért.

Ahogyan Jézus is mondta egy néhány nappal korábbi versben: „Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,32). Ezért mindazok, akik benne halnak meg, élnek. Így ők is imádkozhatnak értünk, ahogy mi is imádkozhatunk egymásért. Az oltárban lévő ereklye erre emlékeztet minket: a szentekre, akik előttünk jártak, és arra, hogy Isten hogyan munkálkodott ezeknek a távolról sem tökéletes embereknek az életében, hogy dicsőségére legyenek, és mi folyamatában láthassuk Isten művét a történelemben.

Amikor majd a Jelenések könyvéhez érünk, látni fogjuk az összes szentet, mindazokat, akik a mennyben vannak a Bárány trónja körül, amint imádságokat ajánlanak fel. Amikor a földön szentmisét ünneplünk, mi is ehhez a mennyei dicsőítéshez csatlakozunk: dicsőítjük az Atyát a Szentlélek erejében, Jézus Krisztus által. Ez a mennyei dicsőítés folyamatos és jelenleg is zajlik.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Mike Schmitz atya Duluthi Egyházmegyéjének székesegyházában az oltár alatt Máté apostol ereklyéje található. Egy csontdarabka abból az emberből, aki a Máté evangéliumot írta. A vámszedőből, akit Jézus hívott: „gyere, és kövess engem!” (Mt 19,21). És ő felkelt és követte az Urat. Élő, történelmi kapcsolat ez az ősegyházzal és ezzel a különleges apostollal, akinek evangéliumát az utóbbi napokban olvassuk.

De még ennél is nagyobb ajándék Jézus Krisztus áldozata. Magunk előtt látjuk Pilátust, amint kihallgatja Jézust, Jézus hallgatását és a tömeget, amely Barabást választja Jézus helyett. Talán már említettük, hogy a „Barabbás” név arámul annyit jelent: „az atya fia” (bar = fiú, abbas = atya). Tehát ott áll a bűnös „atya fia”, és ott az ártatlan, az „Atya igaz Fia”, és az emberek a bűnöst választják, a lázadó gyilkost, és halálra adják az Igazat.

Ezt a rossz választást látjuk folyamatosan megismétlődni az Ószövetségben is. Úgy értem, már hányszor beszéltünk Jákobról és Ézsauról. Itt van Ézsau, aki hajlandó elcserélni az elsőszülöttségi jogát egy tál főzelékre – tudjátok, arra a bizonyos vörös ételre. És itt vagyunk mi, akik hajlandóak vagyunk elcserélni a saját elsőszülöttségi jogunkat, vagyis azt az ajándékot, amelyet Isten adott nekünk, bármilyen bűnre, amit éppen meg akarunk tenni, vagy a saját akaratunkra Isten akarata helyett.

És itt van újra Izrael népe. A szívünk mindannyiunknak ugyanaz. Akármennyire különbözünk is egymástól – különböző korokban élünk, különböző helyeken, különböző kultúrákban –, a szívünk ugyanaz. És a szívünk újra meg újra kísértést érez arra, hogy az igaz helyett a hamisat válassza; hogy az ép helyett a megtörtet válassza; hogy Barabást válassza az igaz Isten Fia, az Atya valódi Fia helyett. Tudjátok, ez is nagyon érdekes.

Így, hogy már olvastuk a prófétákat, érdekes olvasnunk, mikor a nép azt mondja: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25). Ezt a mondatot néha fel is használják, teljesen jogtalanul, a zsidók elnyomásának vagy bántalmazásának igazolására. De azt is látnunk kell, hogy Máté mintegy profetikusan lejegyezte, hogy ezt mondták. A prófétáknál, Jeremiásnál, Ezekielnél vagy Izajásnál is intő figyelmeztetésként jelenik meg hasonló mondat: ha nem tértek meg, az ártatlan vére rajtatok lesz. Ez egy folyamat része. A Bibliát mindig a megfelelő kontextusban kell értelmezni. Tehát nem úgy kell olvasnunk ezt a részt, hogy az új vallás hívei, a keresztények vádolják a zsidókat. Hanem úgy, mint egy prófécia beteljesedését. Az Apostolok Cselekedeteiben erről majd részletesebben is fogunk beszélni, hogy a kora keresztények nem egy új vallás alapítóinak tartották magukat, hanem azt mondták magukra, hogy „zsidók vagyunk és most éljük a szövetség beteljesedését”. Az a szövetség, melyet Isten az ősatyákkal és Dáviddal kötött, Jézusban teljesedett be. Egyik zsidókeresztény sem határolódott el a többi zsidótól, mondván, hogy azok ők, mi pedig mások vagyunk. Hanem a teljes zsidóságot „mi”-ként értelmezték – mi vagyunk a szövetség népe, mi vagyunk Izrael népe. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán: „ez az én vérem, az új és örök szövetségé”. Ez a szövetség nem előzmény nélküli, hanem egy szövetség-sorozat záródarabja, amely immáron örök, Isten és ember között. Kezdetben Ádámmal és Évával köti meg ezt Isten, majd egy újat Noéval, aztán Ábrahámmal és időről időre megújítva népével. Most pedig Jézus megalapítja ezt az új és örök szövetséget az utolsó vacsorán az Ő vérében és megpecsételi, beteljesíti a kereszten.

Foglalkoznunk kell még Jézus a kereszten mondott szavaival. Így kiált fel a kilencedik órában: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Van valami mély értelmű ebben a mondatban. Jézust valójában soha nem hagyta el az Atya, soha nem fordította el arcát a Fiától. Sőt, az Atya éppen hogy egyesült a Fiúval az önfeláldozásban. Ennek ellenére, Jézus azt is magára vette emberségünkből, hogy átélte az elhagyatottság, a magány érzését, amit mindannyian ismerünk a bűn következményeként. Bár tudta, hogy az Atya nem hagyta el, mint ahogy mi is biztosak lehetünk benne, hogy Isten minket sem hagy el, de mégis van, hogy úgy érezzük. Jézus engedte, hogy az elhagyatottság érzése, amit mi átélünk, teljesen elborítsa Őt a kereszten. Ebben a kiáltásban a 22. zsoltárt idézi, amely a kétségbeesés imája, a teljes elhagyatottság kifejezése, de a végén a remény szavával zárul. Jézus tehát nemcsak a szenvedést, hanem a reményt is kimondja.

Végül: nemcsak Jézus áldozatának mélysége üdvözít minket, hanem szeretetének mélysége is, amiből az áldozata fakadt. Ez a szeretet vonzotta le Őt a mennyből, ezért testesült meg. Ez a szeretet vezette Őt keresztül élete eseményein és megtapasztalásain: a szegénységen, fájdalmon, barátságon, elhagyatottságon. Irántunk való szeretetből lépett a keresztútra és adta értünk életét és tartotta fenn a kereszten. A szeretet támasztotta fel a halálból is, vitte a mennybe, és ezzel a szeretettel küld minket is. Hatalmas a küldetés, amelyről Jézus így beszél: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20).  

Ugyanezt mondja most nekünk is Jézus: tégy másokat az én tanítványommá!

Tegnap említettem, hogy nem mindig tudunk eljutni a föld végső határáig. Lehet, hogy azok lesznek a tanítványok, akiket rád bízott, akik ott vannak az otthonodban: a gyerekek, akiket fel kell öltöztetni, akiknek enni kell adni. Vagy az unokahúgaid és unokaöcséid, akiknek szükségük van a gondoskodásodra és a vigasztalásodra. Vagy egyszerűen azok az emberek körülötted, akik vigasztalásra szorulnak.

Talán éppen ezek azok a helyek, ahol neked és nekem tanítványokat kell képeznünk. Lehet, hogy nem távoli vidékeken – bár lehet, hogy ott is. Egy biztos: Jézus azt mondja: „Menjetek!” Képezzetek tanítványokat a családotokban! Képezzetek tanítványokat a barátaitok között! Képezzetek tanítványokat azok között, akik körülöttetek élnek! Azt is tudjuk, hogy ez mit jelent: megtanítani őket mindannak a megtartására, amit Jézus parancsolt nekünk. És nem vagytok, nem vagyunk egyedül, mert Jézus nekünk mondja: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Kedves bibliaolvasó testvéreim, a világ pedig még nem ért véget. Ezért biztosan tudjuk, hogy Ő velünk van. Ez a mai rész viszont most véget ér, és annyit tehetünk, hogy imádkozunk egymásért és a podcast többi hallgatójáért is.

Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is!