253. nap: Jeremiás siralmai

Korszak: Fogság

Ima

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, köszönjük az igédet. Köszönjük, hogy bemutatod nekünk Báruk megtapasztalását, aki Jeremiás segítője, írnoka volt, mindig a háttérben maradva. Köszönjük, hogy bevezetsz minket Jeremiás szenvedéseibe, siralmaiba, Jeruzsálem népének sorsába, Jeremiás szívének meghasadásába, amint végigsétál az utcákon és látja a nagy szenvedést. Köszönjük a bölcsességet, amit a Példabeszédek könyvében nyújtasz. Jézus nevében kérünk, segíts, hogy ne csak meghalljuk a bölcsességet, hanem éljük is teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel! Segíts, hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel szeressünk téged! Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Ma is annyi jó dolgot találunk a Példabeszédek könyvében: megtanulhatjuk, hogyan tiszteljük helyesen a szüleinket. „Az esztelen fiú bosszúság apjának és keserűség a szülőanyjának” (Péld 17,25). Amikor bölcsek vagyunk, amikor bölcsességre törekszünk a tetteinkben, azzal is tiszteljük szüleinket. Ez jó dolog! Ahogy a 17. fejezet utolsó mondása is a jóra vezet: „Hogyha hallgat, bölcsnek látszik a bolond is; ha száját befogja, okosnak ítélik” (Péld 17,28). Ez ugyanaz, mint az a világi mondás, hogy „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”. Bár igen gyakran jön a kísértés, hogy megszólaljunk, és elmondjuk a véleményünket valamiről – mondjuk egy podcastben khm, khm…De rá kellett jönnöm, hogy sokkal könnyebb lenne, ha nem mondanék semmit. Fila Béla dogmaprofesszor mondta egy órán, hogy „itt most el kellene hallgatni e nagy misztérium, hittitok előtt, de muszáj beszélni…”. Majd, amikor eljutunk Jakab leveléhez, a 3. fejezetben majd többek között azt olvassuk, hogy „ne akarjatok annyian tanítók lenni, hisz tudjátok, hogy ránk annál súlyosabb ítélet vár” (Jak 3,1). Bárki, aki tanítói szerepet vállal, veszélyes helyzetbe kerül, hiszen a vezetők esetében magasabb a mérce. Ez jó, mert mindent komolyan kell vennünk. A következő lépést is.

A Jeremiás 45-ben Bárukkal találkozunk. A történetünkben ott tartunk, hogy Jeruzsálemet lerombolják, Jeremiást és Bárukot áttelepítik – gyakorlatilag elrabolják és elhurcolják – Egyiptomba. De itt most visszatekintünk arra az időszakra, amikor még Jojakim volt Júda királya. Akkoriban diktálta le Jeremiás először a jövendöléseit Báruknak, amelyet azonban a király a saját kezével égetett el. Sőt, halálra kerestette Jeremiást és íródeákját. Ebben a helyzetben Báruk – érthetően – nagyon nyugtalan. Komolyan szenved és jajgat (vö. Jer 45,3). Emlékszünk Jeremiás szenvedéseire, hogy elfogták, a ciszternába dobták, belesüppedt az iszapba, és mindenféle szörnyűségen ment keresztül. De mellette ott volt Báruk is, akivel szintén nem bántak valami jól. Ő azonban nem került annyira a fókuszba, mint Jeremiás, hiszen ő csak az írnok volt. De az Úr egyszer csak újra szólt Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Úr, Izrael Istene felőled, Báruk” (Jer 45,2). Ez annyira szép! Miért is? Mert Báruk írta le Jeremiás próféta szavait mások számára. Most pedig az Úr szava Jeremiás prófétán keresztül személyesen neki szól.

Óriási ajándék, hogy érthetjük az Írásokat – az adott kontextusban: hiszen konkrét embereknek írták, akik egy bizonyos időben, bizonyos helyen éltek, de nekünk is szól. Báruk nemcsak a megtérésre hívó szavakat hallotta: „Készülj fel a közelgő pusztulásra!”, hanem ezt is: „Igen, Báruk, ezt nemcsak nekik, ezt nemcsak másoknak mondom, hanem neked is!” Érdemes a szívünkre venni, hogy Isten szava itt személyesen Báruknak szól. „Ezért ezt mondja az Úr: Most éppen azon vagyok, hogy leromboljam, amit építettem, hogy kitépjem, amit ültettem. Le akarok sújtani az egész földre. És te most különleges bánásmódot kívánsz magadnak? Ne kívánd ezt! Mert veszedelmet hozok minden emberre – mondja az Úr” (Jer 45,4-5). „Ez jön, érted? Még több pusztulás!” Viszont Bárukot megvigasztalja: „De te azért zsákmányul kapod életedet, bárhová mégy” (Jer 45,5).

Nézzük újra! Itt nem arról van szó, hogy: „Nézd, Báruk, számodra véget ért a szenvedés. A szorongás, a megpróbáltatás, a fájdalmak ideje lejárt. Ne aggódj, veled vagyok!” Nem. A java még csak most jön. Az ítélet még ezután következik. Bukott világban élünk. De az Úr folytatja: „Báruk, szeretném, ha tudnád, hogy továbbra is áldásom kísér.” Ez olyan kedves szó. Hozzánk is szól, hiszen itt élünk ennek a sebzett világnak a közepén, annak tudatában, hogy a katasztrófa még ezután jön. Mindannyiunk számára. Nem csak egy kis szenvedés, nem. Katasztrófa jön, hiszen azok az emberek, akiket a legjobban szeretünk, meg fognak halni. Mi is meghalunk. Ők is betegek lesznek, és mi is betegek leszünk, vagy baleset ér. És mégis, a katasztrófa kellős közepén az Úr így szól: „Akkor is megáldalak. Akkor is itt leszek veled.”

Jeremiás folyamatosan szólt Izraelhez, állandóan ismételve, hogy „meg kell térnetek vagy Isten felhasználja Nebukadnezárt, Babilon királyát, hogy tényleg bűnbánatot tartsatok. Őt fogja használni, hogy térdre kényszerítsen, mert nem hallgattatok az Úrra!” Jeremiás könyve tulajdonképpen végig erről szól, igaz? Na most, a 46.-tól az 51. fejezetig Jeremiás a nemzetekhez szól. Azt mondja nekik: „Ti is sorra kerültök!” Itt, a 46. fejezetben Egyiptommal kezdi, és azt mondja: „Isten arra is használja majd Nebukadnezárt, hogy rád is ítéletet hozzon, Egyiptom, mert nem adtad a szívedet az Úrnak. Te is lázadtál Isten ellen, még ha nem is vagy vele szövetségben.” Ez a nemzet nem volt része a szövetségnek, ugyanakkor gonoszul élt. Isten pedig azt mondja: „Arra fogom használni Nebukadnezárt, hogy rád is ítéletet hozzon, hogy rád hozza az ítéletemet!” Ez történik majd a következő pár fejezetben: holnap a filiszteusok jönnek, majd Moáb.

Elérkeztünk Jeremiás siralmainak az elejére is. Jeremiás végigsétál a lerombolt Jeruzsálem utcáin – amint az elején is említettem –, és látja ezt az elképesztő szenvedést. Ebből egyre több és több tárul fel, amint haladunk előre a Siralmakban. Hatalmas erejű szavai vannak ennek a leírásnak. Itt a megszemélyesített Jeruzsálem beszél: „Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam? Mert lesújtott rám az Úr izzó haragjának napján” (Siral 1,12). „Egész népe sóhajtozik, és kenyér után eseng. Odaadják élelemért minden kincsüket, csak hogy megmentsék életüket. »Nézz rám, Uram, és vedd észre, mennyire megvetnek!«” (Siral 1,11). Mindez a hatalmas szenvedés idején született. Egyedi módon írja ezt meg Jeremiás, hiszen a héber ábécé betűit követi, minden vers az ábécé következő betűjével kezdődik: Alef az első betű, ezt követi Bet. Ezt a versformát alfabetikus akrosztichonnak nevezzük. De vajon miért szorítkozik Jeremiás az akrosztichon keretei közé? Csak a kihívás kedvéért írja betűrendben a siralmait? Valaki egyszer ezt így magyarázta: Jeremiás szenved, gyászol – mert hogy ő a síró próféta. Jeremiás a gyászát, amint végignéz a romokon és a halottakon, bizonyos tekintetben az akrosztichon keretei közé zárja. Mert ha csak úgy papírra vetné az érzelmeit, úgy, ahogy jönnek, az túlságosan megterhelő lenne, akkor túl rendezetlen lenne az egész. Például, ha én lennék a helyében, ha nekem kellene megjelenítenem az életem legrosszabb pillanatát, életem (vagy mások életének) legszörnyűbb időszakából, az a szavaknak olyanfajta áradata lehetne, aminek valószínűleg nem lenne sok értelme… Hogyan is lehet ilyen mérhetetlen gyászt megragadni?! Az elmélet tehát az, hogy Jeremiás valószínűleg azért választhatta az alfabetikus akrosztichont, hogy keretek közé szorítsa magát, máskülönben túlcsordulna és formátlanná válna a gyásza, az agóniája.

Amit tehát itt, az első fejezet nagy részében látunk, az tulajdonképpen egy nyomorúságban sínylődő síró özvegy képe, a porba sújtott Jeruzsálemé. A következő fejezetekben Jeremiás természetesen össze fogja kapcsolni a nyomorúságot Júdának, Isten népének bűneivel. Ahogy haladunk majd előre, látni fogjuk, mint Báruk esetében, hogy ezek a sorok nemcsak a kor embereinek íródtak, hanem nekünk is szólnak. Különösképpen a gyászunkban és a nyomorúságunkban.

Emlékezzünk vissza Jóbra, hogyan kiáltott az Úrhoz, hogy bírta azt mondani, hogy „Bárcsak meg se születtem volna”. Itt pedig a lerombolt Jeruzsálem képét látjuk, amint így szól: „Van-e oly szenvedés, mint az enyém? Van-e akkora gyász, mint az enyém? Létezik-e akkora szívszakadás, mint amin én megyek keresztül?!” Nagyon szemléletesen ábrázolja mindazt, amin Isten népe, Izrael keresztülment az ostrom idején. Tűnődhetünk rajta: tudunk mi ehhez kapcsolódni? És rá kell jönnünk, hogy igen. Van olyan gyász, olyan szenvedés, amit te is ismersz. Tehát ezek a siralmak nem pusztán az ostromlott város népének gyászát, szenvedését jelenítik meg, hanem az is a céljuk, hogy a te szenvedésedhez szóljanak. Azért is vannak, hogy a te szenvedésed valóságát megszólítsák, hogy legyen mód beszélni róla, hogy imába vigyük. Sokszor ezt az utolsó lépést elhagyjuk, sokszor egyszerűen csak hagyjuk, hogy a fájdalom fájdalom legyen.

Jeremiás viszont megmutatja, hogyan tehetjük a fájdalmat imádsággá, hogy ne csak megtapasztaljuk, hanem Istenhez kapcsoljuk. Ez nagyon lényeges, hiszen mindannyiunk életét megérinti a fájdalom, de nem mindenki életére jellemző az imádság. És minél több a fájdalmunk, annál több imát vihetünk az Úrhoz. Ehhez viszont bizalomra van szükség, ami nem annyira könnyű. Ezért szükségünk van egymásra; továbbra is emeljük egymást az Úrhoz ezekben a nehéz napokban, nehéz időszakokban, amikor felismerjük, hogy szorult helyzetben vagyunk, aminek pusztulás lehet a vége. Mert láthatjuk, hogy Jeruzsálem ostroma nem csupán egy nehéz időszak volt, ami győzelemmel végződött. Hiszen tudjuk, hogy itt a város pusztulása lett a vége, ezt többször is olvastuk már. Isten azonban ezt mondja: „Nem ez lesz a vég, a te életedben sem ez lesz a vég”.

Imádkozom értetek. Kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem és imádkozzatok egymásért is, hiszen fontos az imaháttér, az imával való támogatás mindannyiunk számára, minden Biblia egy év alatt podcast hallgató számára.