197. nap: Ítélet és vigasztalás
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, hálát áldunk neked és dicsőítünk téged. Köszönjük, hogy napról-napra felkínálod nekünk a lehetőséget a megtérésre, hogy megszólítasz minket és megajándékozol bölcsességeddel. Hálát adunk neked, amiért magadhoz hívsz minket, és eszünkbe juttatod azt a nagy ajándékot, amelyet számunkra készítettél az életünkben. Ezért dicsérünk téged és hálát adunk neked. Magasztalunk téged, miként azt tegnap is hallhattuk Tóbiás könyvében: jó dolog a király titkait megőrizni, de ugyanolyan fontos hirdetni Isten dicsőségét. Istenünk, magasztaltassál fel a te dicsőségedben! Köszönjük, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Ma is látjuk, hogy Izajás próféta könyve tele van lenyűgöző történetekkel. Néhány dolgot azonban érdemes szem előtt tartani. Ez a könyv folyamatosan íródott a száműzetés előtt, alatt és után is. Hadd nyissak itt egy zárójeles megjegyzést, amiben röviden ismertetem a bibliakutatók megfigyelését. Korábban is említettem, hogy az első 39 fejezet után Izajás könyve második fele már nem korholó, hanem sokkal inkább vigasztaló hangon szól. Más stílus, más hangnem, más mondanivaló. A modern bibliatudomány viszont Izajás könyvében három nagy, különböző korból származó irodalmi réteget különböztet meg, többek között a benne szereplő helyek, események és nevek alapján az előbb említett stílus változása mellett. Az első 39 fejezetet Első Izajásnak, vagyis Proto-Izajásnak nevezik. Nagyrészt a történelmi Izajás próféta működéséhez kötik. A Kr. e. 8. században, Júda királyságában hangzottak el ezek a próféciák. A Második Izajás, vagy Deutero-Izajáshoz tartoznak a 40. fejezettől az 55. fejezetig tartó részek. Sok kutató szerint a babiloni fogság idején (Kr. e. 6. század közepe) élt ismeretlen próféta műve. Ebben jelenik meg például Cirusz neve is mint Isten felkentje, ami jóval Izajás korán túlmutat. Harmadik Izajás, vagyis Trito-Izajáshoz az utolsó 11 fejezet tartozik, az 56. fejezettől a végéig. Valószínűleg a fogság utáni időszakból származó prófétai hagyományokat tartalmaz. A visszatért közösség problémáira reflektál. Annak ellenére, hogy három ilyen részt különböztetnek meg, mégis egy prófétai könyvet alkotnak a benne foglaltak.
Izajás próféciái elsősorban Júda királyságára vonatkoznak, de több alkalommal szólt az északi izraeli királysághoz is, annak megszűnése előtt. Az északi királyságot Asszíria pusztította el, ahogyan azt már számos alkalommal megjegyeztük. A déli királyság lakóit viszont Babilon pusztítja el, vagy hurcolja rabságba. Babilon első alkalommal a 13. fejezetben jelenik meg egy látomásban, amelyben fenyegető jövendölések hangzanak el Babilon ellen. Ezt látta Ámoc fia, Izajás.
A Királyok második könyvében és a Krónikák második könyvében is találkozhattunk már Izajással és Hiszkija királlyal. Amikor Hiszkija királynak szembe kellett szállnia az asszír veszedelemmel, és az asszír uralkodó azzal fenyegette, hogy megszállja Júdát, Hiszkija király bement az Úr házába, és az Úr színe előtt így imádkozott: „Most tehát Urunk, Istenünk, szabadíts ki minket…!” (Iz 37,20). Isten így is tett, megvédte Júda királyságát Szancheribtől és az asszíroktól. Az asszírokra még aznap csapás nehezedett, elpusztultak vagy elmenekültek, Isten pedig megszabadította Júdát. A közelgő babiloni inváziótól azonban nem fogja megszabadítani őket.
Ahogy korábban már megjegyeztük, Izajás próféta könyvének első 39 fejezete az „Ítélet könyve”. Az elkövetkező néhány nap során még az Ítélet könyvével foglalkozunk, amely az Úrhoz való visszatérésről és bűnbánat-tartásról szól. Ezt követi a Vigasztalások könyve a 40.-től a 66. fejezetig, Izajás próféta könyvének végéig, amely tele van ígéretekkel arról, hogy Isten nem hagyta el népét, ha ítélet alá is esett, az nem tart örökké, népét visszavezeti földjére. Még az Ítélet könyve is tartalmaz vigasztalásokat, mégpedig a 11. és 12. fejezetben. A 11. fejezet például ezzel a vigasztalással kezdődik: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1). De mit is jelent ez?
Emlékezhetünk, hogy Izáj Dávid király apja, és Isten azt ígérte, hogy Dávid leszármazottai nem fogynak el, hogy a Messiás végül Dávid házából származik majd, és uralma örökké tart. A mostani olvasmány alapján ennek az ígéretnek befellegzett: a királyságot lerombolták. Dinasztiáról már nem beszélhetünk, noha volt néhány kiemelkedő uralkodó. A királyi ház elpusztul, mint egy fa, amelyet kivágtak. Már csak a csonk maradt – de Izajás azt mondja: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1).
Ezzel a próféta arra utal, hogy még nem veszett el minden… Itt, az Ítélet könyvében ezzel az ígérettel találkozunk, ami annál is inkább vigasztaló, mivel rögtön utána azt olvashatjuk: „Az Úr Lelke nyugszik rajta. A bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erősség lelke, a tudás és az Úr félelmének lelke, és az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek” (Iz 11,2-4). És itt felismerjük, hogy Jézusról van szó! Ez egy újabb prófécia az Úr Jézus Krisztusról. Idézzük csak fel: amikor Jézus betér a názáreti zsinagógába, tanításra jelentkezik, szétbontja a tekercset, és Izajás 61. fejezetét kezdi olvasni. Jézus tehát egy ötven fejezettel későbbi részből idézi a következő kinyilatkoztatást: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást…” (Lk 4,18 vö. Iz 61,1-2., 42,7).
Felismerjük, hogy az „Úr Lelke” az Izajás 11. elején nem más, mint amiről a 61. fejezetében jövendölt a próféta – és ugyanaz a Lélek tölti be a zsinagógában tanító Jézust, amint örömhírt hirdet Názáret lakóinak.
Nézzük meg, mi is ez az örömhír! Ezerszer hallottuk már ezt a kifejezést: Jézus örömhíre, Jézus evangéliuma. Ennek fényében szemléljük azt a történetet, amelyet az elmúlt 197 nap során átéltünk. A történetet Isten ígéreteiről, egy nép hűtlenségéről és hitetlenségéről, pusztulásról, erőszakról, megtöretésről, egy népről, amely nagyszerűnek indult, de mégsem vált azzá. A történetet egy népről, amely megkapta az Úr igéjét és közelségét, de elhagyta, megtagadta őt. Ezek után jön Jézus, és kijelenti, hogy amit 700 évvel ezelőtt hallottatok Izajás próféta jövendöléseiben, az ma beteljesült, mert valóban „az Úr Lelke van énrajtam”! Igen, és eljön az a nap is, amikor „majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket” (Iz 11,6).
Micsoda felfoghatatlan ajándék ez! Isten valós működése a történelmünkben…
Végül pedig rendkívüli üzenetet hordoz számunkra Tóbiás könyvének vége. Tobit háladala a 13. fejezetben olyan imádság, amelyet rendszeresen imádkoznak a papok, a diakónusok, az apácák, a szerzetesek és a laikusok is, de nem feltétlenül ismerjük annak hátterét. A zsolozsmázás során végig imádkozzuk a 150 zsoltárt, valamint az Ó- és Újszövetség kiemelkedő imádságait. Az egyik válaszos zsoltárban található Tobit háladala a 13. fejezetből.
Ez a még száműzetésben lévő Tobit imája. Tóbiás könyvének végén Tobit így szól: „Hagyd hát el, fiam, Ninivét, ne maradj itt!” (Tób 14,9). A szövegben Tobit Náhum próféta jövendölésére hivatkozik. De emlékszünk Jónásra, aki megjövendöli Ninive pusztulását? Egy pillanatra bűnbánatot tartottak, de nem tartottak ki a bűnbánatban. Mivel elpusztul, menekülni kell onnan. Tobit ezt követően előre elmondja, hogy mi történik majd Ninivével, ahogyan azt a 14. fejezetben olvashatjuk.
A 13. fejezetben ugyanakkor arra figyelmezteti népét, hogy úgy tegyenek, ahogy ő tesz a számkivetésben: „Dicsőítsétek Istent, Izrael fiai, a pogány népek előtt, ha szétszórt is benneteket közéjük” (Tób 13,3). Nem azt mondja, hogy „hát igen, szétszórt bennünket, számkivetettek vagyunk, és körülöttünk senki nem hisz az Úrban”, vagy hogy „az átok mi magunk vagyunk”. Ehelyett inkább azt mondja: „Dicsőítsétek, Izrael fiai, a pogány népek előtt! Mert ha szétszórt is benneteket közéjük, ott mutatta meg nektek nagyságát is. Magasztaljátok minden élőlény előtt. Mert ő a mi Urunk, Istenünk, ő a mi Atyánk, Isten örökkön-örökké” (Tób 13,3-4). Ha szívünk, lelkünk mélyéből visszatérünk hozzá, akkor talán a körülöttünk lévő népek is megtérnek az Úrhoz.
Micsoda ajándék számunkra Tobit imája, hogy a számkivetettségben, azaz a hitetlen környezetben is dicsőíthetem Istent. Sőt, még inkább dicsérni fogom őt a száműzetésben, hogy a körülöttem élő emberek, akik nem ismerik Istent, megtudhassák, kicsoda Ő! Milyen felfoghatatlan ajándék ez!
Remélem, hogy mindannyiótok számára, akik először fedeztétek fel Tóbiás könyvét, ez egy felemelő, tanulságos és inspiráló történet volt. Remélhetőleg mindannyiunk számára megmutatta, hogyan tegyük meg azt, amit hatalmunkban áll megtenni. Nem azon kell siránkozni, amit nem tudok megtenni. Bár kevés az, amit tehetek, de ez nem jogosít fel arra, hogy ne tegyek semmit.
Azon túl, hogy megtesszük, amit hatalmunkban áll megtenni, azt is tudatosítsuk magunkban, hogy Isten meghallgatja imáinkat, függetlenül attól, hogy hol és milyen körülmények között imádkozunk, legyen az börtöncella, vakság, száműzetés vagy az otthonunk.
Isten meghallgatja az imát. Ő szeret téged. Nagyon szeret téged. Minden imádságodat meghallgatja. Ő nem felejtett el.
Imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem! Köszönöm.








