110. nap: Dávid és Góliát

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, tiéd a dicséret és a tisztelet. Hálát adunk neked. Köszönjük, Istenünk mindazt, amit adtál nekünk. Már az is csodálatos ajándék, hogy létezhetünk, mert te vagy az élet forrása. Mennyei Atyánk, te vagy minden dolog eredete. Te magad vagy a lét, és az a tény, hogy létezhetünk, annak köszönhető, hogy megosztod velünk saját létedet. Te adod nekünk a létezés ajándékát. Ha csak egy pillanatra is megfeledkeznél rólunk, Urunk, Istenünk, megszűnnénk létezni. Ezért hálát adunk neked. Köszönjük, hogy mindig megemlékezel rólunk. Köszönjük, hogy minden pillanatban létben tartasz minket. Köszönjük, hogy mindig hűséges vagy, és hogy ilyen jó Atya vagy. Segíts, hogy mi se feledkezzünk meg rólad! Segíts, hogy mindig emlékezzünk rád, emlékezzünk szeretetedre, emlékezzünk hűségedre! Segíts, hogy hűségesen járjunk utadon, és hogy hálás szívvel éljük meg a mai napot is Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Nem tudom, mondtam-e már, de szerintem Sámuel első könyvének 17. fejezete sokaknak az egyik kedvenc része az egész Bibliában. Nekem is. És micsoda egybeesés: 2026 márciusában jött ki „Dávid” címen, történetének animációs film változata magyar szinkronnal. Nagyon cuki és van mondanivalója… Na, nem ezért szeretem, de jó erről is tudni. Tetszik, hogy amikor megjelenik Gólját, és kihívja Izrael seregeit, akkor gyakorlatilag azt mondja: „Nem kell mindkét seregnek egymást lemészárolnia. Legyen inkább úgy, hogy egy ember harcol egy másik ember ellen, és aki nyer, annak serege a győztes.” Ez egy régi hadviselési forma volt, amely rengeteg ember életét megkímélte – ez önmagában is nagyszerű. Még akkor is, ha közben óriási volt a tét.

Ami még nagyon tetszik ebben a történetben, az az a rész, amikor Dávidot Betlehemből elküldi az apja, Izáj, hogy ételt vigyen a testvéreinek. Dávid ekkor hallja meg Gólját kihívását, és valami megmozdul benne: „Valakinek harcolnia kell! Valakinek tennie kell valamit!” Emlékezzünk vissza Jonatánra! Amikor az izraeliták a földalatti üregekbe rejtőztek a filiszteusok elől, Jonatán meglátta ezt, és azt mondta: „Fel kell vállalnunk a csatát! Tennünk kell valamit a filiszteusok ellen!” Ugyanez a szív dobog Dávidban is. Ugyanolyan jellem, mint Jonatán.

Dávid megérti a kihívást, és kimondja, hogy valakinek most harcolnia kell. És itt jön az egyik kedvenc részem. Mert ekkor jön a legidősebb bátyja, Eliab. Amikor meghallja, mit beszélget Dávid az emberekkel a győztes jutalmáról, így szól hozzá: „Minek jöttél ide? Kire bíztad azt a néhány juhot a pusztán. Ismerem önteltségedet és szíved gonoszságát. Csak azért jöttél ide, hogy lásd a csatát” (1Sám 17,28).

Ez egy tipikus nagytestvéri reakció, ugye? Mintha azt mondaná: „Tudom, miért vagy itt. Csak látni akartad a műsort. Csak nagyokat akarsz mondani.” Kedvelem Dávid válaszát, mert egyszerűen így felel: „Mi rosszat tettem már megint?” Ez a kis öcsi reakciója: „Miért vagy rám ennyire mérges? Én egyszerűen csak beszélgettem.” De térjünk vissza a történethez!

Itt van tehát Dávid, aki elképesztően bátor és vakmerő. Azt mondja a királynak: „Ne aggódjon senki Gólját miatt! Ne féljen senki, mert én elmegyek és megküzdök ezzel a filiszteussal.” Egy gyerek mondja ezt! Mintha azt mondaná: „Király, tudom, hogy csatákat vezettél. Tudom, hogy harcoltál a népedért. Tudom, hogy küzdöttél a filiszteusok ellen. De ne aggódj! Bízd csak rám!”

Ez elképesztő! Mert ez megmutatja Dávid szívét. Azt, hogy ő hajlandó megtenni, amit kell. Itt jön a következő kedvenc részem. Saul azt mondja Dávidnak: „Nem tudsz harcolni ellene, mert még fiatal vagy, ő pedig ifjú kora óta harcos.” És ekkor Dávid elmondja, hogyan töltötte a nyarait. Azt mondja, hogy apja juhait őrizte. És ez nem csak annyiból állt, hogy egész nap hárfán játszott, mint amikor Saulnak zenélt. Nem ült egész nap a kanapén Xboxozva. Hanem éjjel-nappal harcolt az oroszlánok és a medvék ellen, hogy megvédje a nyájat! És itt jön a lényeg: Dávid a saját apja akaratát teljesítve készült fel erre a pillanatra. Izáj küldte őt, hogy őrizze a juhokat. És Dávid, a gyermek, felelős volt a nyáj védelméért. Ez pedig azt jelentette, hogy élete kockáztatásával kellett harcolnia oroszlánok és medvék ellen. Éppen ez az, amiért most képes erre a csatára is.

Ez annyira fontos mindannyiunk számára. Rá kell ébrednünk, hogy egyikünk sem tudja előre, milyen csatákban kell majd küzdenie a jövőben. Egyedül azt tudjuk, mi az a feladat, ami éppen előttünk áll. És a nagy tanulság az, hogy amikor elvégezzük az adott feladatot, ezzel felkészítjük magunkat arra a harcra, amelyet a jövőben kell megvívnunk. Ha viszont elkerüljük a ránk bízott feladatokat, ha nem végezzük el a napi kötelességeinket – másképp fogalmazva: ha kikerüljük a jelen csatáit –, akkor nem leszünk felkészülve a későbbi harcokra sem. Dávid nem kerülte el a korábbi harcokat. És éppen ezért tudott abban a pillanatban előlépni, amikor egész Izraelnek szüksége volt valakire, aki nemcsak hajlandó, hanem képes is szembenézni az óriással. Gondolj bele: neked és nekem is lesznek óriások az életünkben. Ezért arra vagyunk hivatva, hogy ma megküzdjük a jelen csatáit, hogy holnap készen álljunk legyőzni az óriásokat.

Ezután Saul felöltöztette Dávidot a saját páncéljába, odaadta neki a saját kardját. Saul azonban egy fejjel és egy vállal magasabb volt mindenkinél, vagyis ez a páncél nem illett Dávidra. Dávid nem volt hozzászokva ezekhez a fegyverekhez. Az ő fegyvere a parittya volt és a bot. És itt jön még egy gondolat, amikor Dávid elindul, hogy megküzdjön a filiszteussal, Góljáttal. Az 1Sám 17,48 ezt mondja: „Amikor a filiszteus elindult, és Dávid felé közeledett, Dávid hirtelen kilépett a sorból, és a filiszteus felé futott”. Ez kulcsfontosságú. Dávid futott az ellenséges csatasor felé, hogy találkozzon Góljáttal. Őszintén bevallom, hogy én magam néha halogatok. És ehhez nem Góljáttal vívandó csatára kell gondolni, csak egy nehezen megválaszolható e-mailre… De lehetséges, hogy időnként te is halogatsz. Néha hezitálok, és lehet, hogy te is hezitálsz. Főleg, amikor elérkezik az idő, hogy lépjek, hogy induljak, hogy harcoljak, hogy cselekedjek, de mégis kivárok, habozok, tétovázok, és talán csak lassan, komótosan sétálok a csatasorhoz. Dávid viszont futott.

Imádkozz és kérdezd meg Istent: Mikor akarja, hogy előrerohanj a csatasorban? Hívhat arra is, hogy várj. De kérdezd tőle, hogy mikor akarja, hogy teljes erővel előre lépj! Az utolsó gondolatom ez: Dávid ebben a csatában Isten szíve szerint való emberként cselekszik. Nem azt mondja: „Harcolni akarok, mert meg akarom nyerni az összes díjat, amit Saul megígért.” Vagy: „Harcolni akarok, mert dicsőséget akarok szerezni. Harcolni akarok, mert én akarok lenni az, aki nagy dolgokat visz véghez.” Ehelyett azt mondja: „Harcolok, mert ez az ember gyalázza az élő Isten nevét!” Dávid számára a legrosszabb dolog nem az volt, hogy Gólját filiszteus és elnyomja Izraelt, hanem az, hogy Isten nevét sértegeti és gyalázza. És ez volt az, ami felébresztett valamit Dávidban. Nem a saját hírneve miatt állt ki, hanem Isten becsületéért. Isten iránti szeretete volt az, ami a csatába vezette. Ez hihetetlenül fontos!

Csak egyetlen fejezet Sámuel első könyvéből, és máris mennyi tanulság! Ígérem, a jövőben nem fogok ennyire belemenni a részletekbe… de ezt a fejezetet nagyon szeretem. És nagyon hálás vagyok, hogy egy nagy közösséggel, veletek olvashatom. Köszönöm az imáitokat. Tudjátok, hogy én is imádkozom értetek. Imádkozzunk tovább egymásért, mert ezt nem tudjuk egyedül megcsinálni. Különösen akkor, amikor óriásokkal kell szembenéznünk. Szükségünk van egymásra. Úgyhogy imádkozzunk egymásért! És most elnézést kérek a kedves protestáns bibliaolvasó barátaimtól, de muszáj még egy dolgot megemlítenem Dávid csatájával kapcsolatban, ami nekünk, katolikusoknak, de végső soron bárkinek bátorítást adhat. Emlékeztek, hány követ szedett Dávid a parittyájához…? Igen, ötöt. Bár Dávid még biztosan nem tudott erről, de nekünk is van egy parittyánk, ami pont öt tizedből áll. Ez a parittya egy nagyon erőteljes imaeszköz: a rózsafüzér. 1917-ben, az I. világháború alatt Fatimában többször megjelent a Szűzanya, és ezt mondta a látnok pásztorgyerekeknek: „Imádkozzátok minden nap a rózsafüzért a békéért és a háború végéért!” Sajnos ma is van miért imádkoznunk… A Gólját a gonosz és az istentelen erők megszemélyesítője. Jézus, Dávid fia, győzelmet aratott felette, és nekünk, Krisztus követőinek is van fegyverünk ebben a mai szellemi harcban, csak használnunk kell. Én minden nap ezt teszem. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül… olyan jó ezt tudni!