107. nap: Sámuel beszéde

Korszak: Királyok kora

Ima

Mennyei Atyánk, bízunk benned! Urunk, Istenünk, hálát adunk neked, nemcsak ellenségeinktől körülvéve, hanem olyan barátok között is, aki cserbenhagynak, elárulnak minket. Akkor is, ha elfogyott azok szeretete, akikkel szövetségre léptünk, akik ígéreteket tettek. Annak ellenére is hálát adunk neked, hogy akik ígéreteket tettek nekünk, nem teljesítették azokat és felbontották a szövetséget. Tudjuk, hogy te hűséges vagy, szeretsz bennünket és harcolsz értünk. Te soha nem szeged meg az ígéreted és soha nem bontod fel a szövetséget. Ezért hálával tartozunk neked. Te örömödet leled bennünk és szeretsz minket, kiválasztasz minket és megtartasz minket szeretetedben. Ezt köszönjük neked és igyekszünk viszonozni. Segíts, hogy be tudjuk fogadni a szereteted ma és minden nap, Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

A 11. fejezetben Sault egy nagyszerű, igazi vezetőnek látjuk. Azt olvassuk, hogy Izrael egy megtámadott városa, a gileádi Jábes lakói megijedtek az ammonitáktól. Ezért békét kérnek, és cserében készen állnak szolgálni Nachast, a királyukat. Csak érdekességként említem, hogy bár itt tulajdonnévként szerepel, de amúgy a nachas eredeti jelentése kígyó. No, vele már a Teremtés könyve 3. fejezetében sem volt rózsás a kapcsolat… De visszatérve Sámuel első könyvéhez, Nachas azzal a feltétellel hajlandó a békekötésre, hogy kiszúrja a harcosok jobb szemét, amivel nemcsak megszégyenítené, hanem semlegesítené is őket. Könnyen beláthatjuk, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerül ezáltal egy harcos, hiszen a kardot általában a jobb kezükben viselték, a pajzsot pedig a baljukban magasan tartották, amivel eltakarták a bal szemüket. Ezzel a feltétellel Nachas azt akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy tönkre akarja őket tenni, hogy lehetetlenné tegye az ellene való lázadást, örökös szolgaságba taszítva ezzel őket. 

Mit tesz erre Saul? Harcba száll az ammoniták ellen és hadba hívja Izrael egész seregét. Összegyűjti, egyesíti őket Nachas ellen, és egy éjszaka alatt győz. Ezzel Saul megmutatja, hogy vezetésre termett és Isten Lelke rajta van. Így az emberek is elfogadják a titokban felkent, s nyilvánosan már beiktatott királyt, mert győzelemre vitte őket a csatában. A nép azt is követelte, hogy aki Saul királysága ellen szólt, azt most öljék meg. De Saul jól reagál és azt mondja, hogy „ezen a napon nem szabad senkit sem megölni, mert az Úr győzelemre segítette Izraelt.”

Sámuel pedig folytatja: „Menjünk Gilgalba és alapítsuk meg ott a királyságot!” Áldozatot ajánl fel, és az egész nép megerősíti Saul királyi megbízatását. Ő lesz a vezetője mindnyájuknak, azoknak is, akik eredetileg ellenezték a felkenését.

E tettével tehát Saul nagy visszafogottságot és bölcsességet tanúsít. Ahogy tegnap is megjegyeztük, Saul összetett személyiség. Nem főhőse az üdvtörténetnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudna olykor hősies tetteket végrehajtani. Igaz, majd úgy hal meg, hogy Isten Lelke elhagyja, de most, ebben a pillanatban Isten Lelke vele van, hogy teljesítse azt a feladatot, amire éppen megbízást kapott.

Sámuel megszólalása a 12. fejezetben nagyon tanulságos, fontos figyelnünk arra, mit üzen nekünk búcsúbeszédében. Emlékeztet, hogy Isten Jákob családját Egyiptomba vezette, és ott rabszolgák lettek. Majd a nép Istenhez kiáltott, aki Mózest és Áront küldte szabadításukra. Utána különféle ellenségeik voltak a pusztai vándorlás után, mint például Sziszera, és Jábin, Hacor királya, akiről a Bírák könyvében (Bír 4. fejezet) olvastunk, vagy a filiszteusok és Moáb királya. Ezekben az esetekben mindig az történt, hogy a nép az Úrhoz kiáltott és ő vezetőket, hadvezéreket küldött, akikkel legyőzték az ellenséget. Isten így gondoskodott róluk. Küldte Jerubbaált, vagyis Gedeont, Bárákot, Jiftachot és végül magát, Sámuelt is. És ezek után mit akarnak? Nem azt választják, hogy még jobban az Úrra hagyatkoznak, hanem egy földi királyt kérnek. És íme, itt az Isten által felkent király, Saul. Isten Lelke rászáll, és Saul be is bizonyítja, hogy egyesíteni tudja a népet, tehát úgy tűnik, mintha minden jól alakulna. De Sámuel felhívja a figyelmet, hogy nem ez volt az Isten akarata. Ő megengedi, hogy királyotok legyen, még királyi erőt, hatalmat és feladatot is ad neki, sőt Lelkét is kiárasztja rá. De ez nem az Ő akarata. Ez nem Isten eredeti tervének a része, csak eltűri ezt a keményszívűségetek miatt.

Ez a tanítás rávilágít az egyik téves elképzelésünkre, amivel már gyakran szembesültünk az eddigi olvasmányok során, hiszen nem minden Isten akarata, ami megtörténik. Ami megtörténik, az nem feltétlenül Isten akarata. Nem. De engedi, hogy megtörténjen.

Ez a helyzet azzal is, ahogyan Isten az Ő Szent Lelkét árasztja Saulra, és azt gondolnánk, hogy napnál világosabb, hogy ez Isten akarata, mert Isten Lelke leszállt Saulra, és ezután győzött is. De Isten azt mondja: „Csupán szívetek keménysége miatt teszem ezt.” Máté evangéliumában olvasunk hasonló helyzetről, ahol az írástudók és a farizeusok Jézust a válásról kérdezik. „De azok mondták: »Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet?« »Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket – felelte –, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör«” (Mt 19,7-9).

Mindig azzal találjuk szembe magunkat, hogy Isten elhívása egy magasabb szintre szól, de néha megengedi, hogy – úgymond – az alacsonyabb szinten maradjunk. Nekünk viszont a tekintetünkkel, az értelmünkkel és a szívünkkel a magasabb felé kell törnünk, ami Isten eredeti terve. Nemcsak a Bibliával kapcsolatban igaz ez. Nemcsak az olyan részekkel, hogy megengedte Izrael népének Isten, hogy királyuk legyen, hogy hajlandó volt olyan engedményt tenni, amit valójában nem akart vagy nem értett vele egyet. 

Ez a mi életünkben is igaz – és ez most bátorítás akar lenni… Életünkben hoztunk rossz döntéseket. És mi volt Isten válasza? Nem diszkvalifikált bennünket. Nem mondta, hogy „a rossz döntésed miatt nem leszek többé jelen az életedben, ennyi volt”. Vagy, hogy „jó, eddig tehetted, de most vége”. – Isten nem tesz ilyet. Ő azt mondja: „Igen, most akaratom ellen cselekedtél, de elküldöm neked így is Szentlelkemet. Rossz döntést hoztál, lehet, hogy visszafordíthatatlant, amivel olyan élethelyzetbe kerültél, hogy nem tudsz kijönni belőle. Nem én akartam ezt, de így is veled maradok.”

Sámuel azt mondja a 12. fejezetben, hogy „még ha olyan döntést hoztatok is, ami az Úrnak nem tetszett, Ő mégsem távozik el tőletek”. Ezt nem könnyű jól fogadni. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy „hát, ha ez a helyzet, akkor továbbra is nyugodtan választhatom, amit akarok, mert Isten úgyis velem lesz”. Másrészről pedig azt mondhatjuk, hogy „nem vagyok én olyan biztos ebben: Isten tutira lemondott rólam. Biztos, hogy visszavonta a Szentlelkét. Nem érzem már a jelenlétét sem az életemben.”

Ezzel szemben az igazság itt, a 12. fejezetben van kinyilatkoztatva. Itt vannak az emberek, akik szándékosan szembemennek Isten akaratával, és Ő mégis együttműködik velük, szívük keménysége ellenére – az Ő szíve nagylelkűségével, szíve türelmével és szíve végtelen irgalmával. De mit tesz ehhez hozzá Isten? Az utolsó szó az, hogy „áldásomat adom, de az áldás feltétele, hogy ti és királyotok hűségesek legyetek hozzám a jövőben. Ha nem, annak katasztrofális vége lesz. Teljesítem kéréseteket. Bár nem az akaratom szerint való, mégis megteszem és veletek leszek. Nem zárlak ki benneteket. De innentől kezdve azt várom, hogy legyetek hűségesek.” 

Erről szól a megtérés: felismerem megtörtségemet, elismerem, hogy szükségem van Isten irgalmára. Szükségem van a segítségére. Az Ő válasza erre: „Rendben, megkapod a megbocsátásomat és a kegyelmemet”, mint a házasságtörő asszony János evangéliumában: „Erre Jézus azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!«” (Jn 8,11). „Nem ez volt az én akaratom az életedben, de veled vagyok a jelenben, menj előre, nem utasítalak el. Jelen vagyok számodra, meg tudlak gyógyítani, mindent rendbe tudok tenni, folytassuk együtt!” Ez a legszebb üzenet Sámuel búcsúbeszédéből. Bár még találkozunk Sámuellel néhány napon keresztül, de ez az utolsó nagy beszéde a néphez.

Nagy ajándék számomra, hogy ezt veletek élem meg, hogy eddig kitartottatok és együtt megyünk az úton. Mindannyiunknak megtört az élete, de egyikünk sincs kizárva Isten szeretetéből. Mindannyian hoztunk olyan döntéseket, amik Isten akarata ellen voltak, Ő mégis jelen van az életünkben. Most is, ahogy ezt hallgatjátok…

Ismerd fel, hogy nem vagy kizárva! Az Úr továbbra is jelen van számodra. Az Úr továbbra is hív téged és engem is, hogy haladjunk előre. Ezért kell imádkoznunk egymásért, mert halljuk Jézus szavait: rendben, bocsánatot nyertél, most menj, de többé ne vétkezz! És néha még ez is annyira nyomasztó, néha pedig annyira félelmetes, de ez a mi hivatásunk. Ezért szükségünk van Isten kegyelmére. Ezért kell imádkoznunk egymásért.

Kérlek, imádkozzatok értem is, ahogyan én is imádkozom értetek. Köszönöm.