Szent Malkus: A remete, akit az oroszlán mentett meg – Szentek élete
Szent Malkus – remete
+ Khalkiszi puszta, a szíriai Antiochia mellett, 380 körül
Földmívelő szülőknek egyetlen gyermeke volt a Mezopotámiában fekvő Nizibiszben. Remete szeretett volna lenni, atyja azonban fenyegetésekkel, anyja pedig kedveskedéssel mindenáron házasodásra akarta rávenni. Képtelen volt őket jobb belátásra bírni, elhagyta a szülői házat, elment messze idegenbe s a szíriai Antióchia mellett a Khalkisz pusztában telepedett le. Hosszabb időt töltött ebben a szíriai Thébaisznak nevezett sivatagban. Keze munkájával kereste mindennapi kenyerét s kemény önsanyargatással fékezte rendetlen kívánságait.
Amikor azonban atyja haláláról értesült, erős honvágy fogta el: erőnek erejével haza akart menni, hogy megvigasztalja anyját, s hogy örökségének egy részét kiossza a szegények közt, más részéből pedig kolostort alapítson. Bár az életet jól ismerő elöljárója ezt az egész vágyódást igen bölcsen kísértésnek minősítette, Malkus minden kérlelés ellenére makacsul kitartott gondolata mellett és eltávozott.
Egy körülbelül 70 emberből álló karavánnal igyekezett Edessza irányában. Útközben azonban egy portyázó szaracén csapat rajtuk ütött, s többségüket rabul ejtette. Malkus egy fiatalasszonnyal együtt az egyik szaracén rabszolgája lett. Meg kellett szoknia a félig nyers húst és a tevetejet. Végre megállapodtak a sivatag belsejében, s a gazda juhnyája legeltetését bízta reá. Ennél a foglalkozásnál legalább megvolt az az öröme, hogy többnyire egyedül lehetett. Sokat gondolt az Ószövetség nagy pásztoraira, Jákob pátriárkára és Mózesre, imádkozta a remetéknél tanult zsoltárokat.
A pogány gazda nagyon meg volt vele elégedve. Egy nap ki is jelentette neki, hogy jutalmul feleségül kapja a rabságba ejtett nőt. Hiába próbálta magyarázni Malkus, hogy ő keresztény, s kereszténynek nem szabad férjes asszonyt feleségül vennie.
Malkus a kialakult helyzetet a bűnei következményének tekintette, és olyan elkeseredés vett rajta erőt, hogy még az öngyilkosság kísértésését is átélte. Ekkor azonban a házasságba kényszerített asszony a lábaihoz vetette magát, s így könyörgött neki: Mert inkább óhajtok meghalni, mint vétkezni! Miért ne lehetnénk úgy együtt, hogy gazdánk házastársaknak nézzen, Krisztus Urunk pedig testvéreknek lásson?”
Malkus döbbenten hallgatta az asszonyt, szavait az Úr Krisztus kegyelmének tulajdonította, és hirtelen a legnagyobb tisztelettel nézett föl rá.
Hosszabb idő eltelte után Malkus egyedül ült a nagy pusztaság közepén. Reáborult a végtelen égbolt, szeme előtt pedig a láthatatlan sivatag húzódott. Gondolatai újra a régi szerzetesi életre terelődtek. Tekintete hirtelen egy hangyabolyra tévedt. A hangyák egy része magvakat cipelt a föld alá, másik részük pedig földet hordott a lakások belsejéből, hogy belőle gátat emeljen a víz ellen. Terhük testüknél is nagyobb volt. Némelyek a magvak csíráit rágták ki, hogy a föld alatt ki ne csírázzanak, mások meg halott társaikat cipelték a fölszínre. S ebben az állandóan nyüzsgő világban az volt a legcsodálatosabb, hogy egyik sem ütközött soha a másikba, s ha valamelyikük nem bírt nagy terhével, azonnal segítségére siettek mások. Még egyetlen egyszer sem érezte annyira Malkus, hogy a khalkiszi puszta élete mennyire hasonlít a hangyabolyhoz, s ellenállhatatlan vágy fogta el az elhagyott remeteség után.
Amikor hazaért, társnőjével együtt szökésre határozták el magukat. Malkus leölt két kövér kecskebakot: bőrükből tömlő, húsukból útravaló került. Útjukon az első akadály egy nagy folyó volt. Tömlőik segítségével átjutottak a túlsó partra, élelmük nagy része persze odaveszett. A sivatag izmaelita lakóitól való félelmükben és a nagy forróság miatt többnyire csak éjjel haladhattak. Előre igyekeztek, de közben-közben hátranéztek. A negyedik nap egyszer mégis megtalálták őket egy barlangban. Gazdájuk beküldte értük a szolgáját a barlangba, ő maga pedig kinn várakozott. A szolgának nem volt nehéz rájuk bukkannia. De amikor el akarta fogni őket, egy anyaoroszlán rohant elő a barlang belsejéből, és végzett a szerencsétlen emberrel. A türelmetlen gazda közben arra gondolt, hogy szolgája összejátszott a szökevényekkel s kivont karddal és nagy bőszen maga sietett a barlangba, ahol a szolgájának sorsára jutott.
A rejtőzködők közben biztosra vették a saját halálukat is, hiszen az oroszlánnal szemben semmi más fegyverük nem volt, mint a hitük. Istennek ajánlották lelküket, s reszketve húzódtak a gödörbe. A nyugalmában megbolygatott fenevad azonban kölykével együtt elhagyta régi tanyáját. Malkus és társnője pedig hálát adva Istennek, aki megmentette őket, kijött a barlangból. És íme, ott találták gazdájuk két tevéjét bőséges élelmiszerrel.
Tíz napi utazás után elérték a római tábort, mely a római birodalom területén volt. Elmondták történetüket a táborparancsnoknak, aki elengedte őket. Így került vissza Malkus a khalkiszi pusztába, s így adhatta be társnőjét az egyik közeli női kolostorba.
Amikor Szent Jeromos 374 körül a szír Antióchiában járt, hallotta, hogy a várostól 30 mérföldnyire fekvő Marónia tanyának két érdekes lakója van: az immár megöregedett Malkus, és szomorú emlékű fogságának megosztója, aki akkor már szintén a sír szélén állott. Mindketten majdnem állandó lakói voltak a templomnak, s a környék népe két szentet látott bennük. Jeromos meglátogatta Malkust, aki részletesen elmondta neki élettörténetét. Az öreg remetével való beszélgetés és az egész lényén elömlő boldog derű olyan nagy hatással volt a fiatal Jeromosra, hogy utána öt éven át ő is a khalkiszi sivatag remetelakója lett.
A nagy egyházatya később meg is írta Malkus fogságának történetét, s így fejezte be: „Azért mondtam el nektek ezt a történetet, szüzek, hogy tartsátok meg a tisztaságot. Mondjátok el ezt az életrajzot az utánatok jövő nemzedéknek is. Hadd tudják meg, hogy a tisztaságnak sohasem szabad vereséget szenvednie: sem a fegyverek között, sem a sivatagban, sem a vadállatok közelében; aki egyszer az Úr Krisztusnak adta át magát, annak inkább meg kell halnia, de nem szabad vereséget szenvednie”.
