Szent Lukács evangélista – Szentek élete

Szent Lukács evangélista

* Antiochia, Szíria + 1. század vége

Szíriában, Antiochiaban született.

Szent Lukácstól két terjedelmes szentírási könyv, egy Evangélium és az Apostolok Cselekedetei birtokában vagyunk, ennek ellenére jóformán semmit nem tudunk meg közvetlenül az íróról. Igazi evangélista, aki nem önmagáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni, hogy minden istenszerető lélek megtudhassa, mennyire igaz mindaz, amire az Egyház tanította.

A kolosszeieknek írt levél záradékából tudjuk Lukács eredeti foglalkozását, mert Szent Pál ezt irja: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos”.

Az Apostolok Cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyekből joggal tételezzük fel, hogy Lukács Antiochiában nőtt fel és orvosként is ott működött. Nagyon tájékozott ugyanis a városban és az antiochiai keresztények körében, így például a diákonusok kiválasztásánál felsorolja a hét nevet, és az utolsónál hozzáteszi: „Miklós, az antiochiai prozelita.” Ugyanígy, amikor az Úr Jézusról szóló örömhír terjedését beszéli el, Antiochiánál hosszabban időzik.

Megemlíti, hogy Ciprusra és Föníciába is eljutott az Evangélium, de Antiochiáról tíz versen át beszél: Először néhány ciprusi és firenzei férfi jött Antiochiába, de velük volt a Szentlélek, és a magvetésük termékeny talajra hullott. Ekkor Jeruzsálemből Barnabást küldték el, aki látván a nagy lehetőséget, elment és megkereste Tarzuszban Pált. Ketten egy álló évig működtek Antiochiában. „Először itt nevezték a tanítványokat keresztényeknek!” Majd próféták jöttek – az egyiket Lukács név szerint is ismeri: Agabusz – és éhínségről jövendöltek, ami be is következett.

A tizenharmadik fejezet elején ismét Antiochiáról beszél, ahol több próféta és tanító is működött. A tanítók közül Barnabáson és Pálon kívül még hármat név szerint ismer: „a Nigernek nevezett Simon, a kirenei Lucius és Manaén, aki Heródes tejtestvére volt”. És Lukács tudja azt is, hogy Antiochiából indult a pogányok misszionálása, mert itt történt, hogy a Szentlélek kiválasztotta Barnabást és Sault, és azok elindultak a pogányok közé.

Minden jel arra mutat, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványaként ismerkedett meg az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelesség-igénytől hajtva, a Szentlélektől vezérelve útra kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott. Meg is tette, és találkozhatott még a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, vakokkal, talán Lázárral is. A gyűjtött anyagból összeállította az evangéliumot, amelyben van néhány jellegzetesség a másik három evangéliummal szemben.

Amikor az első missziós útról Pál és Barnabás visszatért Antiochiába, beszámolójuk lényege annak elbeszélésében állt, hogy „Isten általuk a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját”.

Külön Lukács mellett szóló jel – mégpedig arról árulkodik, hogy ő a szerzője az Apostolok Cselekedetei című könyvnek, s hogy Szent Pál munkatársa volt -, hogy egyszer csak ő, aki az evangéliumot végig szemlélőként, mindig harmadik személyekről mondta el, és az Apostolok Cselekedetei első részében ugyanígy beszélt, a tizenhatodik fejezetben váratlanul többes szám első személyben szólal meg: „Troászban tengerre szálltunk, és egyenesen Szamotrákiába tartottunk…”, és hét verset mond el így, aztán mintha elszégyellné magát, gyorsan visszatér a harmadik személyben történő elbeszélésre.

Azt már Szent Pál leveleiből tudjuk, hogy fogságában ott van az apostol mellett, közvetlenül a vértanúsága előtt is: „Démász elhagyott a világ kedvéért és Tesszalonikába ment, Krescensz Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Csak Lukács van velem” – írja Szent Pál Timóteusnak.

A hagyomány úgy tudja, hogy Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél- Görögországban működött püspökként, majd valószínűleg Patara városában ő is vértanú lett. Maradványait 357-ben vitték Konstantinápolyba.

A másik elgondolás szerint egyike a két emmauszi tanítványnak, akik közül az egyiket, Kleopást megnevezi evangéliumában, a másik nevéről hallgat, s ez lenne ő maga.

Végül voltak olyanok is, akik azonosíthatónak vélték az Apostolok Cselekedetei idézett helyén szereplő Kyrenei Luciusszal. De mindezek csak feltételezések, amelyeket bizonyítani nem lehet.

Azt ellenben nem véletlenül mondja a hagyomány, hogy Lukács orvos létére festő is volt. Neki tulajdonítják a római Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képet. Sőt, azt mondják, hogy megfestette Jézus arcát is. Ezért a festők védőszentjeként tisztelik. Ennek annyi az alapja, hogy a Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben Lukács beszél, s így, ha nem is ecsettel, de képet rajzol róla.

A hagyomány szerint a Szűzanya sok dolgot megőrzött a szívében és emlékezetében éppen azért, hogy később a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste őt, és mint az Újszövetség frigyszekrényének sok kérdést tett fel az Üdvözítőről, s kérdéseire sorban választ kapott.

Így írhatta meg az evangélium elején olyan részletesen Jézus gyermekségtörténetét, benne Mária imádságával, a Magnificattal és Zakariás himnuszával, a Benedictusszal.