Szent Fabiola: „Sok bűne bocsánatot nyer annak, aki nagyon szeret” – Szentek élete

Szent Fabiola – özvegy

+ Róma, 400.

Már a neve is elárulja, hogy a Fabiusok ősi patrícius nemzetségéből származott. Egyik őse volt Quintus Fabius Maximus, a Hannibál elleni harc híres hadvezére, aki Vergilius szerint: „…egyedül tartotta meg számunkra az államot meggondolt késlekedésével”.

Szent Jeromos egy Oceanushoz intézett levelében írta le Fabiola szent életét. Életének döntő eseményével, egy előkelő rómaival kötött házasságával kezdi a történetet. Férje olyannyira bűnös szenvedélyű lehetett, „hogy még egy szajha sem” tudta volna vele elviselni a közös életet. Fabiola ezért elvált tőle. Fiatal volt, szíve szeretetre vágyott; s amikor alkalom kínálkozott rá, a keresztény törvények ellenére még férje életében másodszor is házasságot kötött.

Fabiola mélyen megrendült. Magába szállt, vezeklőruhát öltött, és „egész Róma szeme láttára” fölvétette magát a Lateráni bazilika vezeklőinek seregébe. „Kibontott hajjal, sápadt arccal és ékszer nélküli kezekkel alázkodott meg.

Az egész böjti időszakban a közösség előtt vezekelt Fabiola, akinek szívében felébredt az Úr iránti „szenvedély”, és megtérésében részt vett a közösség. „A püspök, a papok és az egész nép vele együtt sírt”, a szent töredelem adományával megáldva, valamennyien egy szájjal és egy szívvel vallották bűnösnek magukat, s egy emberként keltek új életre az Úr vérében.

Az egyházi közösségbe való visszafogadása után Fabiola kizárólag Istenhez tartozott. Eladta birtokait, kórházakat épített, támogatta a papokat, szerzeteseket és szüzeket. De nemcsak a pénzével jótékonykodott, hanem önmagát is odaadta. Saját kezével osztotta ki az ételt, és szíve jóságával sok nyomorúságon enyhített. Leprásokat vitt a kórházba, és bekötözte gennyes sebeiket. „Végigjárta a szigeteket, és az egész Tirrén-tengert.”

Egy napon hirtelen jeruzsálemi zarándoklatra határozta el magát. Akkoriban az Úr születésének helyén, Betlehemben élt Szent Jeromos Istennek szentelt nők tanítójaként, akik közül néhányan, mint Szent Paula és Szent Eusztochium, Rómából származtak. Fabiola rövid időre igénybe vette vendégszeretetüket, és teljes buzgósággal szentelte magát az „istenes könyveknek”.

Fabiola mégsem csatlakozott az Istennek szentelt nők köréhez. Ez az életforma valószínűleg nem felelt meg neki, aki „teljesen úton levő” zarándok volt. Amikor híre kelt, hogy a hunok Jeruzsálem ellen vonulnak, visszatért Rómába és folytatta apostoli életét.

Vágya arra irányult, hogy teljes szegénységben éljen.

Kívánsága szerint Fabiola minden földi tehertől mentesen hunyt el, s „a keresztények magasztalták, a pogányok csodálták, a szegények pedig meggyászolták”. Sírbatételére az egész városból összegyűlt a nép. „Zsoltárok hangzottak föl, s a templom aranyozott mennyezetén visszhangzott az alleluja. Itt fiatalok kórusa dicsőítették e nő tetteit”, így írja le Jeromos Fabiola ünnepélyes temetését. Az egész valami győzelmi ünnephez hasonlított. Az emberek ujjongással teltek el annak a nőnek üdvösségén, „akinek hazatérésén még a menny angyalai is örvendeztek”.

Jeromos a Római levélből vett szavakkal zárja nekrológját: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, és hozzáfűzte: „Sok bűne bocsánatot nyer annak, aki nagyon szeret”.