Radoneszi Szent Szergej: A remeteség fénye a pusztulás korának Oroszországában – Szentek élete
Radoneszi Szent Szergej apát
* Rosztovi fejedelemség, 1319 előtt + Radonesz, Zagorszk mellett, 1392. szeptember 25.
A 14. század a Nyugat számára a középkori kultúra megérlelődését jelentette, míg a kelet-európai térség számára sötét korszakot hozott. Az évszázad kezdetén a mongol pusztítások sebei még nem gyógyultak be, a városok templomai és kolostorai romokban hevertek. Az emberek azonban vágyakoztak az imádság nyugodt helyei után, és a sok szenvedés, amit átéltek, növelte az elmélkedés és az aszketikus gyakorlatok tiszteletét. Mindez kedvezett a remeteélet felvirágzásának, és hozzájárult „az orosz Théba” kialakulásához.
A „világból való kivonulás” legszebb emlékműve a Troica-Szergijeva-kolostor, amelyet Radoneszi Szergej alapított a Szentháromság tiszteletére. A szentély Moszkvától mintegy 70 km-re északra található. A kommunizmus idején is nyitva állt istentisztelet számára.
Szergej a Moszkvától északra fekvő rosztovi fejedelemség egyik nemesi családjából származott, és a keresztségben Bertalan nevet kapta. Gyermekkorában Kalita Iván nagyfejedelem a rosztovi fejedelemséget Moszkvához csatolta, így a korábbi fejedelmet szolgáló nemesség sokat szenvedett. Bertalan szülei emiatt Moszkva vidékére, Radoneszbe költöztek.
Amikor Bertalan idősebb testvére, István megözvegyült, belépett a közeli hotkovói kolostorba. Szergej ekkor kezdett el remeteségbe vágyódni, és kivonult a „pusztába” István társaságában. A Hotkovótól mintegy tíz kilométernyire fekvő nagy fenyőerdőben telepedtek le egy patak partján, és fenyőfából kápolnát, valamint két cellát építettek. Ez lett a későbbi Szentháromság-kolostor magva. István azonban hamarosan felhagyott a remeteséggel, és belépett a moszkvai Epifánia-kolostorba.
Bertalan egyedül maradt, és mintegy húszévesen kiment a „pusztaságba”. Bár az Egyházban mindig éltek a remeteség hagyományai, az aszketikus életformához hosszú belső előkészület és kolostori kiképzés szükséges. Bertalan magányosságát időnként egy Mitrofan nevű idős szerzetes látogatta, aki egyszer átadta neki a szerzetesi ruhát, és a Szergej nevet adta neki.
Szergej nehéz körülmények között élt. A hosszú téli hónapokban a fagy, a hó, az éhség és a vadállatok veszedelmei kemény próbák elé állították. Gyakran aggódott, kétségbe vonva választott útja helyességét. Néhány év alatt megerősödött, és egyre több Isten keresésére indult férfi kért tőle segítséget. Szergej szeretettel fogadta őket, de méltatlanságra hivatkozva vonakodott a lelkivezetés elvállalásától. A fatemplomot megnagyobbították, és új kunyhókat emeltek a testvéreknek, akik száma tizenkettőre nőtt.
Szergejt pappá szentelték és elöljáróvá választották. A hozzá csatlakozók közösen végezték a liturgikus imádságot, de különböző remetetelepeken éltek. Csak 1354 körül vezette be Szergej – püspöke tanácsára – a szigorú regulát, és akkor építettek közös ebédlőt és nagyobb templomot is. Az apát példát adott a testvéreknek imádságban, munkában és a könyvek szeretetében, sokat lemásoltatott közülük. Ő maga fát vágott, a kertben dolgozott és kenyeret sütött. „Nagy szelídséget és valódi alázatosságot tanúsított, és mindenben Urát, Jézus Krisztust utánozta, aki azt akarta, hogy kövessék az emberek…”
Nem hiányzott belőle az elöljáró atyai szigorúsága sem. Nem engedte meg, hogy alamizsnát gyűjtsenek, bár a szerzeteseknek az első időkben sokat kellett éhezniük. Epifániusz életrajzíró számos csodát jegyzett fel ezzel kapcsolatban. Gyakran előfordult, hogy a testvérek csak az utolsó pillanatban menekültek meg az éhségtől, és csak azért, mert Isten csodát tett.
Az orosz föld sokat próbált lakossága Krisztus üzenetére vágyakozva figyelt fel. „Isten nem hagyott el minket” – hirdette egész lényével. Pusztán jelenléte keresztény örömet és bizalmat öntött az emberekbe. A nép ismét merte lélegezni, élni és remélni.
Szergej 1392. szeptember 25-én hunyt el. Elköltözéséről Epifániusz ezt írta: „Bár a szent sem életében, sem halála után nem kívánt semmiféle dicsőséget, Isten ereje mégis megdicsőítette őt. Eltávozásakor elébe jöttek a menny angyalai, kinyitották számára a paradicsom kapuját, és bevezették a vágyott boldogságba, az igazak nyugalmába, az angyalok fényességébe. Amit mindig látni vágyott, az osztályrésze lett: a Szentháromság fényessége, amely megilleti a böjtölőt és az aszkétát.”
