Leó pápa Isztambulban: Kerüljük a mai új-ariánus kísértést és valljuk a teljes Krisztust!

A Szentatya csütörtök este, helyi idő szerint fél nyolckor érkezett Ankarából Isztambulba, ahol az Apostoli Delegáció épültében vett szállást. Pénteken délelőtt helyi idő szerint fél tízkor a Szentlélek székesegyházban találkozott a püspökök, papok, férfi és női szerzetesek, diakónusok és a lelkipásztori munkatársak közösségével, amelyhez beszéddel fordult. A katolikus Szentlélek székesegyházat 1846-ban építették és oltárában őrzik a Péter-utód Linus vértanú pápa és Aranyszájú Szent János ereklyéit. Leó pápa homíliájában többek között arra figyelmeztetett, hogy óvakodjunk korunk új-ariánus kísértésétől, mely – miközben Jézust nagyszerű embernek és kiváló prófétának tartja – valójában lefokozza valódi istenségét és az Atyával való egylényegűségét és ezzel kiüresíti a megváltást.

Leó pápa beszéde kezdetén megvallotta, hogy örömmel érkezett erre a „szent földre”, Törökországba, ahol Izrael népének története a kereszténység születésével találkozik, ahol az Ó- és az Újszövetség átöleli egymást, és ahol számos zsinat született. A káldeai Úr városából induló Ábrahám a mai Törökország déli részén fekvő Hárán vidékéről indult tovább az Ígéret Földje felé, majd Jézus halála és feltámadása után tanítványai ide, Anatóliába és Efezusba is megérkeztek, az anatóliai félsziget partjára, ahol egyes ősi források szerint János apostol, a szeretett tanítvány és evangélista élt és meghalt. Ezt folytatta Bizánc csodálni való története, a konstantinápolyi egyház missziós lendületével, mely a kereszténységet elterjesztette az egész Keleten. Az Ökumenikus Patriarchátus továbbra is hivatkozási pont a görög hívők és más ortodox egyházak hívei számára.

Leó pápa a kislétszámú törökországi katolikus közösséget a bibliai mustármaghoz hasonlította, mely a Szentlélek erejében növekszik. A kicsinység logikája az Egyház igazi ereje, ami nem erőforrásaiban vagy struktúrájában rejlik, hanem a Bárány világosságában él, jó ismerve az Úr ígéretét: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot”. A törökországi katolikus egyház kicsi közösség, mégis termékeny, mint Isten országának magja és kovásza. A Szentatya arra buzdította őket, hogy ápolják magukban a bizalommal teli reményt, tegyenek örömmel tanúságot az evangéliumról és reménnyel tekintsenek a jövőbe. Ennek a reménynek a legszebb és legígéretesebb jelei azok a fiatalok, akik kérdéseikkel és gondjaikkal kopogtatnak a katolikus egyház ajtaján, ezért is hallgassák meg és kísérjék őket szeretetben – kérte a pápa. A törökországi katolikusok jórészt külföldiekből állnak, hiszen sok pap, szerzetes és lelkipásztori munkatárs más és más országból érkezett, ami különleges elkötelezettséget igényel az inkulturáció iránt, hogy Törökország nyelve, szokásai és kultúrája egyre inkább a sajátjukká váljanak, hiszen az evangélium közvetítése is mindig ilyen inkulturáción keresztül történik. Leó pápa emlékeztetett az e földön tartott első nyolc ökumenikus zsinatra, köztük az 1700 éve egybehívott és most ünnepelt első niceai zsinatra, melyet Ferenc pápa „mérföldkőnek” nevezett az Egyház és az egész emberiség történetében.

A zsinat első kihívásként a hit lényegét kereste, a keresztény élet fontosságát hirdette és a hitvallás megfogalmazásában az egyház újra felfedezte egységét, mert az nem csupán a tanítás formája, hanem állandó elhivatottság arra, hogy keressük a keresztény hit egységét és lényegi magját, amely Krisztusra és az egyház hagyományára összpontosít. Az egyhangúlag és közösen vallott Hitvallás a megkülönböztetés kritériuma, iránytű és középpont, mely egybefogja a közös hitet és az abból fakadó cselekedeteket. A hit és a cselekedetek közötti kapcsolat példájaként említette Leó pápa a nemzetközi szervezetek és az egyház karitatív tevékenységeinek támogatását, főként a 2023-as földrengés után az áldozatoknak nyújtott segítséggel, mely közül kiemelte a Nemzetközi Karitászt és a Szükséget szenvedő Egyház katolikus segélyszervezeteket.

A második sürgető kihívás arra szólít, hogy az Atyaisten arcán fedezzük fel újra Krisztust. A niceai hitvallás megerősíti Jézus istenségét és az Atyával való egyenlőségét. Jézusban találjuk meg Isten igazi arcát és az emberiségről és a történelemről szóló végleges szavát. Ez az igazság azonban folyamatosan kérdőre von minket Istenről alkotott saját elképzeléseinkről, mindahányszor azok nem felelnek már meg a Jézus hozta kinyilatkoztatásnak. Ezért állandó megkülönböztetésre hív minket hitünk, imádságunk, lelkipásztori életünk és lelkiségünk formáival kapcsolatban. De van egy másik kihívás is, amelyet „új arianizmusnak” nevezhetnénk – emelte ki a pápa – és amely jelen van a mai kultúrában, néha még a hívők között is. Ez akkor fordul elő, amikor Jézust pusztán emberi szinten csodálják, talán vallásos tisztelettel is, de mégsem tekintik igazán élő és igaz Istennek közöttünk. Istenségét és a történelem feletti uralmát beárnyékolják és egy nagy történelmi személyiséggé, bölcs tanítóvá vagy igazságosságért küzdő prófétává fokozzák le, de aki nem több ennél. Nicea arra emlékeztet minket, hogy Jézus Krisztus nem a múlt alakja; ő Isten Fia, aki jelen van közöttünk és a történelmet az Isten által ígért jövő felé vezeti.

Végül a harmadik kihívás a hit közvetítése és a tanítás fejlődése. Egy komplex kulturális kontextusban a niceai hitvallás korának filozófiai és kulturális kategóriáin keresztül fejezte ki a hit lényegét. Mégis, mindössze néhány évtizeddel később, az első konstantinápolyi zsinaton látjuk, hogy ez tovább mélyült és bővült. Ennek a tanításbéli fejlődésnek köszönhetően egy új megfogalmazás született, a nicea-konstantinápolyi hitvallás, amelyet közösen vallunk a vasárnapi liturgiáinkon. Itt is fontos tanulságot kapunk: a keresztény hitet mindig annak a kultúrának a nyelvén és kategóriáiban kell kifejezni, amelyben élünk, ahogyan az egyházatyák tették Niceában és a többi zsinaton. Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a hit lényegét azoktól a történelmi formuláktól, amelyek mindig részlegesek és ideiglenesek, és változhatnak, ahogy a tanítást mélyebben megértjük. A pápa ekkor az új egyházdoktorra, Szent Henry Newman bíborosra emlékeztetett, aki ragaszkodott a keresztény tan fejlődéséhez, mert a tanítás nem elvont, statikus gondolat, hanem magát Krisztus-misztériumát tükrözi.

Végül Leó pápa a közkedvelt Szent XXIII. Jánost egyik vallomását idézte, aki ott élt, szerette és szolgálta e föld népét. Azt írta: „Szeretem megismételni, amit a szívemben érzek: én szeretem ezt az országot és lakóit”. Miközben a jezsuita rendház ablakából a Boszporuszon csónakjaikkal és hálóikkal szorgoskodó halászokat nézte, így folytatta naplóját: „Megható a látvány. Előző este, hajnali egy óra körül szakadt az eső, a halászok mégis ott voltak, kíméletlenül kemény munkájukban… A Boszporusz halászait utánozni – éjjel-nappal fáklyákkal dolgozva, ki-ki saját kicsi bárkájában, miközben lelkivezetőik útmutatásait követik – nos, ez a mi komoly és szent kötelességünk”. Ezzel a szenvedéllyel tartsátok életben a hit örömét és dolgozzatok továbbra is bátor halászokként az Úr bárkájában. A Szentséges, Istenszülő Szűz Mária járjon közben értetek és őrizzen meg benneteket a gondjaiban – zárta homíliáját Leó pápa.

Forrás: Vatican News