Keresztény módon megbirkózni a depresszióval

Néhány tanács, hogy túljussunk a depresszión anélkül, hogy elvesztenénk a hitünket 

A depresszió betegség, és az, hogy keresztény vagy, nem jelenti azt, hogy soha nem fogsz szenvedni ebben a betegségben. A hit megtart, de nem gyógyít, legalábbis nem mindig. A hit nem gyógyszer, és még kevésbé csodaszer vagy varázsital. Azoknak azonban, akik hajlandók elfogadni, lehetőséget ad arra, hogy másként tapasztalják meg a szenvedést, és megtalálják a remény felé vezető keskeny utat. Ez pedig azért olyan nagyon fontos, mert a depresszió éppen a reményt ássa alá. Az ilyen nehéz időszakok átvészeléséhez Fr. Jean Francois Catalan jezsuita pszichológus tanácsait mutatjuk be.

Normális az, ha megkérdőjelezzük saját hitünket, vagy akár föl is adjuk, amikor depresszióban szenvedünk?

Sok nagy szent kelt át a ködök sűrűjén, vagy ahogyan Keresztes Szent János nevezte, azokon a „sötét éjszakákon”. Ők is megszenvedték a kétségbeesést, a szomorúságot, az élet nehézségét, néha a reményvesztés határáig jutva. Liguori Szent Alfonz sötétségben élte életét, mialatt lelkeket vigasztalt („a poklok poklát szenvedem”, mondta), csakúgy, mint Vianney Szent János. Lisieux-i Szent Terézt „egy fal választotta el a mennyországtól”. Már nem tudta, létezik-e Isten vagy mennyország. Ennek ellenére, a szeretet által élte meg életének ezt a szakaszát. Ők mind a hitük által jutottak keresztül sötét időszakaikon. És e hitükért váltak szentté.

Amikor depressziós vagy, akkor is átadhatod magad az Istennek. Abban a pillanatban a betegség érzékelése megváltozik: egy rés nyílik a falon, annak ellenére, hogy a szenvedés és a magány nem szűnik meg. Ez egy állandó harc eredménye. Ugyanakkor ez egy kegy is, amelyben részesülünk.

Két dolgot tehetsz. Egyrészt megteszed, amit tudsz, még akkor is, ha oly kevésnek és eredménytelennek tűnik, de mégis megteszed. Beveszed a gyógyszert, elmész az orvoshoz vagy a terapeutához, megpróbálod fölújítani a barátságokat – ami néha nagyon nehéz lehet, mert a barátok talán eltávolodtak, vagy azok, akik közel vannak hozzánk, már belefáradtak a biztatásba. Másrészt számíthatsz Isten kegyelmére, amely segít távol tartanod magad a kétségbeeséstől.

A szentek példáját hozta föl, de mi van a közönséges emberekkel?

Igen, úgy tűnhet, hogy a szentek példája nagyon távol áll a saját tapasztalatunktól. Gyakran az éjszakánál sötétebb sötétségben élünk. Azonban épp úgy, mint a szentek esetében is, a saját tapasztalataink megmutatják, hogy minden keresztény élet valamilyen formában egy küzdelem: harc a kétségbeesés ellen, a különböző módokon történő magunkba fordulás ellen, az önzésünk, a reménytelenségünk ellen. Ez egy mindennapos küzdelem, és mindenkit érint.

Mindannyiunknak megvívja a maga saját személyes harcát a romboló erők ellen, amelyek megakadályozzák a hiteles életet, származzanak akár természetes (betegség, fertőzés, vírus, rák, stb.), akár lelki okokból (bármely típusú neurotikus folyamat, személyes konfliktus, frusztrációk stb.) vagy spirituális okokból. Jegyezzük meg, hogy a depresszív állapotnak lehetnek testi vagy lelki okai, de ugyanúgy lehet spirituális természetű oka is. Az emberi lélekben létezik a kísértés, létezik az ellenszegülés, létezik a bűn. Nem maradhatunk tétlenek a Sátán, az Ellenség ármánykodásával szemben, aki megpróbálja elérni, hogy elbotoljunk az úton, hogy megakadályozza, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Ki tudja használni elesettségünket, megpróbáltatásainkat, lehangoltságunkat. Az ő célja az, hogy elriasszon, elbátortalanítson és kétségbe ejtsen.

Lehet-e a depresszió bűn?

Egészen bizonyosan nem, ez betegség. Megélheted a betegséget alázattal. Mikor a szakadék mélyén vagy, minden vonatkoztatási pontot elvesztettél, és fájdalmasan tapasztalod, hogy nincs hová fordulnod, rájössz, hogy nem vagy mindenható és nem tudod magadat megmenteni. Azonban még a szenvedés legsötétebb pillanataiban is szabad vagy: szabad a depressziódat felháborodással vagy alázattal megélned. A lelki élet feltétele az átalakulás, de ez az átalakulás, legalábbis az elején, csupán egy nézőpontváltás, amely során Istenre tekintünk, visszatérünk hozzá. Ez a nézőpont-változtatás egy küzdelem és egy választás eredménye. A depressziós személy sem mentesül ez alól.

Lehet ez a betegség egy út, amely a szentség felé visz?

Bizonyosan igen, említettük fentebb néhány szent példáját. És ott vannak még mindazok, akik elrejtőzve, titokban szenvedtek, akiket soha nem fognak kanonizálni, de akik szentségben élték meg betegségüket. Nagyon ide illenek Fr. Louis Beirnaert jezsuita pszichoanalitikus szavai: „Egy bántalmazott, nyomorúságos életben a teológiai erények (Hit, Remény, Szeretet) rejtett jelenléte nyilvánvalóvá válik. Ismerünk néhány idegbeteget, akik elvesztették értelmi képességeiket vagy megszállottakká váltak, de akiknek egyszerű hite, amelyet az éj sötétjében láthatatlan isteni kéz támaszt alá, olyan erősen világít, mint Páli Szent Vince nagylelkűsége!” Ez, természetesen vonatkozhat bárkire, aki depressziós.

Ez az, amin Krisztus átment a Getszemáni-kertben?

Bizonyos értelemben igen. Jézus egész lényével, mélységesen érezte a kétségbeesést, gyötrődést, elhagyatottságot, szomorúságot: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26:38). Ezek olyan érzelmek, amelyeket minden depressziós személy érez. Könyörgött az Atyának, „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely”(Mt 26:39). Rettenetes küzdelem és rettenetes gyötrelem volt a számára! Egészen az átfordulás pillanatáig, mikor újra felülkerekedett az elfogadás: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26:39)

Az elhagyatottság érzése abban a pillanatban tetőzött, amikor azt mondta:  „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” De lám, a Fiú még mindig azt mondja, Én Istenem… Ez a Passió utolsó paradoxona: Jézus bízik az Atyában, ugyanabban a pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy az Atya elhagyta őt. A tiszta hit kiáltása az éj sötétjében. Néha így kell élnünk. Az Ő kegyelmével. Esedezve: „Uram, jöjj, segíts nekünk!”

Az interjút Luc Adrian készítette | Aleteia

Fordította: Sz.J.