Karámok és kapaszkodók – Pénzről, hitről, szorongásról és dicséretről a családban

A Válaszkereső legújabb adásában Pécsi Rita ismét a nézők által beküldött kérdésekre válaszol. A témák első pillantásra távol állnak egymástól: zsebpénz és iskolai büfé, kamaszkori életuntság, hitre nevelés, teljesítménykényszer, gyermekkori szorongás. Mégis kirajzolódik egy közös vezérfonal: a nevelésben egyszerre van szükség világos határokra és életszerű szabadságra. „Karám, határozott keretek – és azon belül szabadság” – foglalja össze Rita az alapelvet.

Zsebpénz: felelősséget tanulni csak tapasztalatból lehet

Egy debreceni édesanya azt kérdezi: hogyan vezesse be négy- és kilencéves gyermekeit a pénz világába? A gyerekek időnként kapnak pénzt rokonoktól, a kilencéves pedig már zsebpénzt szeretne, mert az iskolai büfében a társai is vásárolnak.

Rita hangsúlyozza az életkori különbségeket. A négyéves még nem rendelkezik valódi mennyiség- és értékfogalommal. Nála nem a tudatos pénzkezelés a cél, hanem az örömbe való bevonás: kisebb, rövid távú célok, amelyekbe „beleadhatja” a saját kis pénzét. Nem várhatjuk el tőle, hogy gazdaságilag felelős döntéseket hozzon.

A kilencévesnél azonban már érvényes egy alapelv: a felelősséget csak úgy lehet megtanulni, ha hibázni is szabad – de kicsiben. A zsebpénz lehetőséget ad arra, hogy a gyermek megtapasztalja: ha mindent édességre költ, az gyorsan elfogy; ha gyűjt, abból tartósabb öröm születhet. A szülő feladata nem az utólagos moralizálás, hanem a keretek kijelölése: mi az, amire nem gyűjtünk (például életkorhoz nem illő eszközök), és mi az, amiben szabad döntése lehet.

A határok és a szabadság egyensúlya itt is kulcskérdés.

„Nem látom értelmét az életnek” – mikor kell komolyan venni?

Egy győri édesanya 15 éves lányának kijelentéséről ír: „nem látom értelmét az életnek”. Rita óvatosságra int. A kamaszkor természetes velejárója az érzelmi hullámzás, de nem szabad legyinteni egy ilyen mondatra.

A legfontosabb a kapcsolat és a beszélgetés. Van-e még valami, ami érdekli? Talál-e örömöt hétköznapi dolgokban? Ha a teljes érdektelenség tartóssá válik, érdemes szakemberhez fordulni, hiszen ebben az életkorban a depresszió veszélye is valós.

A szülőnek egyszerre kell komolyan vennie a jelzést, és elkerülnie a pánikot. A figyelmes jelenlét sokszor többet ér, mint a gyors diagnózis.

Istenről beszélni – vagy a gyermekről beszélni Istennel?

Egy másik kérdés azt firtatja, mi fontosabb: sokat beszélni a gyermeknek Istenről, vagy sokat beszélni a gyermekről Istennel.

Rita szerint a direkt, kioktató hitre nevelés egyik életkorban sem célravezető. A hiteles tanúságtétel viszont annál inkább. Ha a szülő megosztja saját tapasztalatait – hogyan élte meg Isten közelségét egy nehéz döntésben vagy betegség idején –, az sokkal mélyebben hat, mint a moralizáló beszéd.

A családi rítusok – közös ima, hálaadás étkezés előtt, ünnepek tudatos megélése – természetes módon ágyazzák be Istent a mindennapokba. Ugyanakkor a gyermekért való ima a szülő felelőssége. A gyermekről beszélni Istennel: fohászban, hálaadásban, kérésben – ez a kapcsolat lelki dimenziója.

Teljesítménykényszer és a kimondott jó szó

Egy édesanya felismeri: saját gyermekkori élményei miatt túl szigorú és eredményorientált lett tízéves lányával. Kevés időt töltenek együtt, és az is főként a tanulásról, jegyekről szól.

Rita rámutat: a gyermek nem azonos az iskolai teljesítményével. Szüksége van arra, hogy kimondják róla a jót. „Benedicere” – mondd ki a jót. Már az erőfeszítést is érdemes elismerni. A kevés közös idő ne csak a számonkérés tere legyen, hanem a kapcsolaté: beszélgetésről, élményekről, örömökről.

A nevelés itt is önnevelés: a szülőnek kell tudatosan változtatnia az arányokon.

Gyermekkori szorongás: túl sok világ a kicsiknek

Egy miskolci édesapa arról ír, hogy nyolcéves fia esténként sír, mert fél: valami rossz történik a családdal. Rita szerint a mai gyerekek túl sok, felnőtteknek szóló információval találkoznak. Háborúk, válságok, fenyegetettség – mindez kontextus nélkül szorongást kelt.

A megoldás a rendszeres beszélgetés és az érzelmi feldolgozás. A gyermek mondhassa ki félelmeit, és kapjon megnyugtató kereteket. A fizikai közelség – ölbe vétel, érintés – erőteljes biztonságélményt ad. A mese szimbolikus világa is segít: megmutatja, hogy a rossz létezik, de legyőzhető.

A hit dimenziója itt is kapaszkodó lehet: a gondviselésbe vetett bizalom erősítheti a belső biztonságérzetet.

Karám és szabadság

Az adás kérdései különböző élethelyzeteket érintenek, mégis ugyanarra a pontra futnak ki. A gyermeknek szüksége van határozott keretekre – de a kereteken belül valódi szabadságra. Szüksége van arra, hogy hibázhasson, kérdezhessen, félhessen, kételkedhessen – miközben érzi: biztonságos tér veszi körül.

A nevelés nem technika, hanem kapcsolat. A kapcsolatban kimondott jó szó, az imában hordozott gyermek, a meghallgatott félelem és a bölcsen kijelölt határ együtt adnak iránytűt a család számára.